Benyák Zoltán: Az idő bolondjai

Az idő. És ami mögötte, előtte, de mindenképpen vele van. Bolondulunk érte, ő bolondozik velünk. Elhiteti, hogy létezése csakis célvezérelt lehet, folyam(at)a kizárólag egyirányú, sodrása egyes-egyedül parttalan. Az idő többnyire megfoghatatlan, ám keveseknek mégis sikerül legalább egy pillanatig (végtelenségig?) a markukba szorítaniuk őt, időtlenné tágítva a múlhatatlant. Benyák Zoltán nem először kacérkodik vele, és - talán meglepetésre, talán nem - az egyenlőtlennek tűnő kergetőzésben ő áll nyerésre. Az 1976-os születésű írót a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Korábban, Jonathan Cross-ként publikálva szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetei jelentek meg (Veszett lelkek városa, Kvartett), ám születési nevére váltva egyúttal témái is valósághűbb alakot öltöttek. Persze, csak ha a képzeletünk (be)fogadja őket.

A háború gyermeke a második világégés köré összpontosította a cselekményét, a sodró lendületű ugrásokra tagolt fejezetek során kettős arcát mutatta az idő: múlandóságát és nyomot hagyni képes kegyetlen erejét. Az Ars Fatalisban a bármely korban és bármely időben, sőt bármely térben az életet vezérlő misztikum rejtélyes és szakadatlan témája bontakozott ki meggyőzően. Az idő tehát mindenhol és mindenkor ott van, sárga homokszemét minduntalan rajtunk tartja, hogy Az idő bolondjaiban testet öltött megfoghatatlanságában végre szemtől szembe nézhessünk vele. Már persze, ha van bátorságunk hozzá. Benyák Zoltán harmadik BZ-regénye olyan utazás, amely egy helyben tart bennünket; olyan száguldás, amely mozdulatlanságba dermeszt; olyan változás, amely jövőígéretével zár a megváltoztathatatlan múltba. A történet egyetlen pontból indít, hogy remekül felépített haladási irányával végtelenné tágítsa a perspektívát. Szent Kron szigete maga az idő, a szemlélet, a viselkedés és a kapcsolatok mozdulatlanságába dermedt paradicsom. Ide (el)menekülni jönnek a távoli szárazföldről az emberek, hogy új otthont, békét és nyugalmat leljenek, s örökre itt is ragadjanak.

Nem volt ezzel máshogyan a sziget egyetlen órásmestere, Tac Lachensky sem, aki ugyan fiatalon épp innen menekült el, ám idővel mégsem maradt számára más hely a világon. Immár nyugdíjasközeli éveit tengeti üzlete folyton kattogó, ketyegő, tiktakoló magányában, ahol a percek nemcsak lassan telnek, hanem óráról órára, napról napra ugyanúgy is. Egy őszi délutánon (szeptember tizenhetedikén) azonban zárás után különös idegen lép Tac boltjába: homoksárga szemei, hosszú, mindent eltakaró kabátja, nagy karimájú kalapja és vékony ujjai kortalan nőnemű lényt takarnak, aki (élet)történetéért cserébe ritka órát ajánl Tac-nek. Olyat, amelyik megállítja az időt. Mimi LaFarge háborúban áll ezzel a szörnyeteggel: ugyan tizenéves kora derekán jár még csupán, a progéria betegségében szenvedve teste (lelke és szelleme nem!) százéves matuzsálemként haldoklik. Manfred azonban maga a bátor esztelenség, aki ezer évekkel ezelőtt sikeresen meglopta az időt, s a nyakában hordott apró homokzsák segítségével máig tartó halhatatlanságot csikart ki magának tőle. Ők hárman ténylegesen az idő vasfogának koronái: az elmúlástól rettegő, az elmúlással megbékélő és az elmúlást kijátszó. Egészen mostanáig.

Mert szeptember tizenhetedikén megáll az idő Szent Kron szigetén (talán az egész világon is), s kezdetét veszi egy felejthetetlen történet. Nem túlzok, Benyák Zoltán legújabb regénye vitán felül vetekszik a zsenialitással! Az elképzelt koncepció fércmentes egységbe forrasztja a cselekmény 3 vezérszálát: Tac, Mimi és Manfred élettörténete különbözőségeik ellenére egy – nem más, mint az idővel vívott harc némileg pátosszal, de kordában tartott ünnepélyességgel megörökített, példázattá emelkedett, kilátástalan harca. Az idő testisége a könyv minden lapján érezteti múlandóságát, de éppen az a csodálatos Az idő bolondjaiban, hogy mégis sikerül öröklétbe dermesztenie a mondanivalót. Az események végső összefonódása mesteri húzással valósul meg, mint ahogyan az a lüktető ritmus is, amely az egyes helyszínek és „mesék” (Tac, Mimi és Manfred visszaemlékezései) váltakozó vezérlésénél érvényesül. A dramaturgiai felépítettségben nincsen hiba, a cselekmény szintjein még egy másodpercnyi porszem sem kerül az idő hosszú történetébe. Benyák Zoltán fantáziája egyszerűen kiapadhatatlan, nem fog rajta sem tér, sem a hangsúlyozottan kiemelt idő.

Az idő bolondjai írói stílusa - az előző két regény apróbb disszonanciái után - ezúttal már a végletekig letisztult és kifinomult. Az a pátoszjellegű elbeszélésmód, amely már említésre került, tökéletesen illik a témához, mintegy ünnepi hozzáállással szól hozzá(nk). A regény mondathasználata a szándékolt precízség ellenére sem csap át sematikusba, mivel döbbenetes atmoszférateremtő erővel rendelkezik. Az időt a halállal való rokonítás esetleges sugalmazása egyetlen ponton sem erőszakol az olvasóra állásfoglalást, a három élettörténet tapasztalataiból kiindulva egyedül rajtunk áll, miként tekintünk létünk fő ellenségére. Vagy legalábbis vélt fő ellenségére. Benyák Zoltán felejthetetlenül szép regénye egyáltalán nem fest borús, levakarhatatlanul komor képet a telő-múló ellenség többnyire (persze csak az ő homoksárga szemszögéből) közömbös ténykedéséről, talán éppen ellenkezőleg. Felszabadít bennünket az idővel való, születésünktől hamisan elfogadott szembenállás alól, és valami sokkal fontosabbra irányítja rá a tekintetünket: a nekünk járó-kijutott percek-órák-napok-évek éppen hogy mellettünk állnak, hiszen az idő testét kihasználva biztosítanak számunkra lehetőséget arra, hogy megéljük azt a rengeteg csodás vagy fájó élményt, amelyek nélküle nem adathatnának meg. Mindnyájan az idő bolondjai vagyunk, ő pedig hálásan nyújt teret nekünk. Bánjunk hát vele hozzá és magunkhoz illően!