Főkép

Saját bevallása szerint Kristina Ohlsson unalmában kezdett el írni. Azt már nem árulta el, mikor hagyta abba az unatkozást, de az biztos, hogy a megfelelő pillanatban, mert kiderült, miféle kincs rejtezik az unatkozó állami alkalmazottban - olyan érték, amivel csak a kiválasztott kevesek rendelkeznek. Szerencsénkre ez nem csak egyszeri csoda volt, hanem tartós, hiszen azóta rendszeresen jelennek meg könyvei, és történetei nem csak az olvasókat varázsolták el, hanem a filmesekre is hatással voltak, ennek köszönhetően például Johan Brisinger mozit csinált az Őrangyalokból.

 

Az Őrangyalok már a harmadik magyarul megjelenő Kristina Ohlsson regény, ami ugyan a korábban megismert szereplőket viszi tovább, azonban érzésem szerint kicsit más lett, mint az előző részek. Az események kezdetekor a csoport vezetője, Alex már egy éve gyászolja betegségben elhunyt felségét. De nem csak szomorúságban van része a triónak, hiszen - számomra váratlan fordulattal - Peder visszament a családjához, és a korábbiakhoz képest ideális családapává, mi több, szerető férjjé változott. Na és persze Frederikáról sem szabad elfeledkezni, aki kezdéskor „gyesen” tartózkodik, és módfelett élvezi lánya, valamint idős barátja társaságát. Szóval újra itt a trió, de nem csak a magánéletük, hanem a munkakapcsolatuk is más, mint korábban. Szemlátomást befogadták Frederikát, példának okáért Alex időnként már gondolkodás nélkül megbízik benne, de úgy általánosságban is figyelnek az ötleteire, amiket nem kis részben ösztönös megérzéseinek köszönhet.

 

Mégis, a sorozat harmadik része nem a szereplők magánéletről szól, hanem a nyomozásról. Bizony, ezúttal hangsúlyosabb az éppen aktuális ügy kibogozása, mintsem a rendőrök élete. Természetesen ez sem marad el, csak a személyi ügyek háttérbe szorulnak a bűnüldözés közben – de mondom, ez most inkább előnyére válik a kötetnek.

 

Olvasás közben meglepő módon olyasmiken kezdtem el filózni, amivel érthető módon nem foglalkozik a szerző. Ez pedig nem más, mint a gonoszság mibenléte. Mennyire határozza meg a törvényt semmire sem tartó elkövető romlottságát a származása? A szegényebbek vagy a gazdagabbak képesek nagyobb kegyetlenségre? Mennyiben okolható mindezért a tétlenség? Ha valakinek fiatalkorában nincs értelmes elfoglaltsága, akkor mitől függ, hogy később „normális” polgár válik belőle, vagy olyan beteges lelkületű lény, mint amilyen ebben a történetben előfordul? Vagy az események fősodrában rendre felbukkanó öreg írónő kapcsán kikerülhetetlen a kérdés: mennyire éri el célját a modern ítéletvégrehajtás? És mennyire lehet megszállottja valaki egy foglalkozásnak, vagy egy nyomozásnak?

 

Nekem az előző kötetnél (Elnémítva) jobban tetszett az Őrangyalok. Egyrészt a témaválasztása, a kiindulópont annyira nem svédes, hogy ettől kezdve csak valami izgalmas kerekedhetett ki belőle, másrészt Kristina Ohlsson ismét az arcunkba pamacsolta a főszereplő trió emberi mivoltát, annak minden kiválóságával és gyarlóságával együtt.