Főkép

Úgy döntöttem, hogy szamuráj leszek.

 

Nem régi elhatározás volt ez. Csak annyi kellett hozzá, hogy belekezdjek A japán harcos nem hivatalos kézikönyvébe, a Buke monogatariba, melyet a nagy tudású Umavatari Bógjú (1549-1615) írt, s azonnal kedvet kaptam hozzá, hogy rátérjek e nemes életpályára… A bölcs szerző és kiváló katona a második Tokugava sógun, Hidetada parancsára foglalta össze az ifjú szamurájok számára, mit is kell tudniuk „mesterségükről”: hogyan él és hal, hogyan tanul és művelődik, miként harcol és főleg, miért egy valódi japán harcos. A kötet 1615-ben született meg, abban az évben, amikor a Tokugavák végképp győzelmet arattak ellenségeik felett Oszaka bevételével, és újraegyesítették Japánt. Maga Umavatari Bógjú is ebben a nemes évben halt meg, talán, ahogy szerette volna, a harcmezőn, maga is kivéve részét az oszakai diadalból.

 

Illetve… a könyvet természetesen Stephen Turnbull írta, a japán hadtörténet egyik legjobb és legszellemesebb ismerője, brit professzor, utazó és több mint harminc hadtörténelmi kötet szerzője. Magyarul is több műve olvasható, az én nagy kedvencem a Női szamurájok (1184-1877) volt, eddig. Most viszont átvette a helyét ez a kötet, amely humoros és szórakoztató, ugyanakkor hiteles, alapos és nagyon szép is.

 

A szerző végigvezeti az érdeklődő olvasót az alapvető témákon – Japán történelmén és földrajzán 1614-ig, társadalmának felépítésén, a harcos öltözködésének, viselkedésének szabályain és a harcművészet fogásain –, s így teljes és pontos képet kaphatunk a szamurájok országáról, a középkori Japánról.

 

Mi az a sokat emlegetett busidó? Mi igaz abból, hogy a szamurájnak követnie kell a halálba az urát? Valóban léteztek szamurájnők, még úgy is, hogy asszony nem is lehetett szamuráj? Milyen részekből állt egy szamuráj páncélja? Miért volt hasznos a szarvakkal díszített sisak és a kiengedett haj csata közben? Hogyan kellett vívni a kézifegyverekkel, s mi különbözteti meg a naginatát a nodacsitól és a bokkent a tantótól? Használhatott-e egy szamuráj lőfegyvert? Milyenek voltak a korabeli táblajátékok és járhatott-e egy szamuráj színházba? Hogyan kell levezetni egy teaszertartást? Melyek a seregtoborzás lépései? Hogyan lehetett bevenni egy korabeli várat?

 

Miközben választ kapunk a fenti kérdésekre, s még több tucatnyira, rengeteg csipkelődő megjegyzést is olvashatunk, melyek vidámmá teszik a kalandozást. Kiderül például, melyik az öngyilkosság 14 ajánlott módszere: közöttük is első a szeppuku, avagy hasfelmetszés. Erről már mindenki biztosan hallott, de vajon figyelmeztették-e már arra is, hogy közben érdemes előrehajolni? Ugyanis: „Hogy nézne ki egy hanyatt fekvő öngyilkos?” Arra az alapkérdésre is választ kaphatunk, csata közben „Érdemes-e gyalogosok levágott fejét gyűjteni?” A válasz ugyan igen, hisz ez nemes szamurájszokás, de a szerző figyelmeztet Hódzsó esetére, akire fejmegtekintés közben tört rá az ellenség, s le is győzte. Vagyis: „Esetleg hasznosabb további fejek levágásával foglalkoznod, mint a már levágottak rendezgetésével.”

 

Kellemesebb témák felé fordulva, megtudhatjuk azt is, mi az, amit semmiképpen sem szabad felvenni egy szamurájnak: domborműves páncélt („Most mondd meg őszintén, mi a fontosabb, hogy a páncél jól mutasson, vagy hogy elakadjon benne a puskagolyó?”), vastag lábszárvédőt és medvebőr csizmát („mert az annyira Kamakura-kori”), valamint látványos díszsisakot („ilyenben nem lehet harcolni”). A szerző figyelmeztet arra is, hogy az igazi japán szamuráj nem dohányzik: „Úgy hallottam, hogy a dohány egy Amerikának nevezett földön terem. A dohány emberre gyakorolt hatásából ítélve biztosra veszem, hogy ha mi, japánok valaha is összeakadunk amerikaiakkal, biztosan teljesen haszontalan embereknek fogjuk őket találni.” Végül kiderül az is, hogy a Japánban élő idegeneknek különösen kellemetlen a szaguk, a hollandoknak pedig ráadásul van „egy igen gusztustalan ételük is, amit sajtnak neveznek”.

 

Összefoglalva: ha nem szeretnénk nemes szamuráj helyett „léha és hitvány teremtések” lenni, ha érdeklődünk a korabeli Japán (és Korea és Kína) történelme és kultúrája vagy a harcművészetek iránt, vagy csak nagyon várjuk már a 47 rónint – ez a nem hivatalos szamurájkódex kiváló választás lehet, hogy egy jót olvassunk. Árokszállásy Zoltán remek fordítása, melyet a japán kultúra igazi ismerője, Gy. Horváth László lektorált, a garancia arra, hogy ebben a könyvben minden szakszerű és megbízható lesz, még a nevek és szavak átírása is. Aki pedig csak a szép köteteket szereti, szintén elégedett lehet, hiszen a könyvet tizenhat oldalnyi színes képmelléklet, s minden oldalt apró fametszetek sora díszíti.

 

Nem is lehetne mással befejezni az ajánlót, mint egy idézettel a sógun tollából: „Olvasd el a könyvet, ifjú, szamuráj, hogy méltóképpen foglalhasd el helyedet Oszaka harcmezején!” Csatára fel!