Főkép

Mindenekelőtt muszáj egy apró vallomással kezdenem: a fantasztikus zsánerek közül a fantasy mindig is egy hajszálnyival közelebb állt hozzám, mint a science fiction. Próbáltam már magamban kutatni az okok után, de valahogy sosem jutottam épkézláb eredményre – talán csak annak következménye, hogy előbb ismerkedtem meg a tündék és orkok seregével, mint a fúziós hajtóművel. Az évek során persze olvastam jobb és rosszabb műveket is mindkét kategóriából, amelyek óhatatlanul is árnyalták a műfajokról alkotott elképzelésemet, hiszen több olyan szerzővel is találkoztam, akik megmutatták, hogy mennyire nagyszerű is tud lenni a tudományos fantasztikus irodalom. A James S. A. Corey néven publikáló szerzőpáros rájuk emlékeztet, ugyanis a Leviatán ébredése eszembe juttatta, hogy miért is kezdtem el science fictiont olvasni.

 

Valamikor a nem is olyan távoli jövőben a Naprendszer benépesítése már gyakorlatilag befejeződött, az emberiség megtelepedett a fontosabb és a nehézségek dacára is lakható planétákon: a Holdon, a Marson, a Jupiter vagy a Szaturnusz holdjain, valamint több kisbolygón is a Mars és a Jupiter között húzódó Övben. Bár látszólag béke honol az egyes hatalmak között, a felszín alatt jelentős feszültségek gyűlnek, csak a megfelelő ok hiányzik az emberiséget végleg eltörlő háború kirobbanásához. Jim Holden, a Canterbury vízszállító hajó parancsnokhelyettese viszont úgy tűnik, hogy biztosítja a megfelelő casus bellit: amikor ugyanis a Canterbury vészjelzést fog egy másik űrhajóról, Holden és csapata olyan összefüggéseket tár fel, melyek az egész Naprendszer sorsát befolyásolhatják.

 

Holden felfedezései következében az egyik Övbéli kisbolygó, a Ceres élete is felbolydul. Az idegenekkel egyébként sem túl barátságos légkör egy csapásra még feszültebbé válik, s ez nem könnyíti meg Miller, a helyi rendőrség nem épp felhőtlen életű nyomozójának munkáját sem. Egy eltűnt lány után kutakodik, s a szálak egy még nagyobb ügyhöz vezetnek, melyben természetesen még Holden is érintett… S hamarosan mindketten az életük kockáztatásával vetik bele magukat a hatalmasok játszmájába, ahol a tét az emberiség túlélése.

 

A két szálon futó történetet, ha lehet hinni a híreszteléseknek, felváltva írta Daniel Abraham és Ty Franck, ami leginkább azért érdekes, mert mindvégig egyenletes színvonalat tartott a regény, nem éreztem jelentősen különbözőnek a két író stílusát (bár ez lehet, hogy a fordítás során veszett el), noha valamelyest más hangulatot próbáltak megjeleníteni. Miller lecsúszott, alkoholista, látomásokkal küzdő rendőr-figurája minden technikai fejlettség és űrbéli helyszín ellenére egy noir krimit idézett fel bennem; Holden szála pedig klasszikus űroperai jegyeket mutatott, egyre nagyobb léptékűvé váló cselekménnyel, Naprendszer-méretű összeesküvéssel és rejtélyekkel, s persze elmaradhatatlan űrcsatákkal. A két vonulat szinte tökéletesen kiegészítette egymást, egyik sem nyomta el a másikat, viszont a karakterek szempontjából remek választásnak bizonyult.

 

Holden és Miller ugyanis hiába archetipikus hősök, kettejük személyiségbeli konfliktusa nagyszerűen rávilágított arra, milyen áthidalhatatlan szakadék is lehet köztük. Míg az űrhajó tisztje megingathatatlan igazságérzettel rendelkezik, s nem lehet eltántorítani attól, amit helyes döntésnek vél, addig a ceresi nyomozó ennél sokkal realistább (és kiábrándultabb) jellem, aki többszörösen is zsákutcába jutott életében még próbál azokhoz az elvekhez ragaszkodni, amiket magáénak érez. Mindkettejüket könnyen meg lehet érteni, szimpatikus alakjukat hamar megkedveljük, miközben a cselekmény olyan irányt vesz, hogy szembe kell nézniük döntéseik következményeivel. Velük szemben viszont a többi mellékszereplőt inkább csak vázlatosan ismerjük meg, ahogy a Ceres kisbolygó társadalmi feszültsége is mélyebb kidolgozottságért kiált.

 

A történetre viszont egy pillanatig sem tudok panaszkodni – bár a megszokott sci-fi toposzokra épül, képes azokat olyan lendülettel feltölteni, hogy mind a hatszáz oldalon kitűnően szórakozunk. A kisebb-nagyobb fordulatokon túl az űroperásan elrugaszkodott, de mégis egészen realisztikus hatást keltő atmoszférát tudom nagyon dicsérni, egyértelmű profizmusra vall a regény (s egyben a sorozat) hátterének bemutatása. Hiszen – igazodva a modern trendekhez – ezúttal is több résszel számolhatunk, de szerencsére ez kevésbé érződik a Leviatán ébredésén: önállóan is élvezhető regény, nem maradnak zavaró elvarratlan szálak a befejező sorok után, ugyanakkor egy folytatásnak is nyitva hagyja a lehetőségét.

 

A magyar kiadást legfeljebb a fedőlapon lévő rózsaszín szövegek miatt tudom kritizálni, a fordítás egyébként kifejezetten gördülékenyen sikerült (pedig az övi akcentus fordítása nem lehetett egyszerű feladat). Ahogy a bevezetőben is említettem: a Leviatán ébredése megmutatta, hogy miért érdemes sci-fit olvasni, miért olyan hihetetlenül szórakoztató ez a műfaj. Ezért aztán bátran merem ajánlani azoknak is, akik kevesebb hasonló témájú könyvet olvasnak – mindenkinek élvezetes olvasmány lehet ez az ízig-vérig szórakoztató űropera. Most már csak abban reménykedek, hogy a folytatásra sem kell sokáig várnunk…