Max Brooks: Zombi Túlélő Kézikönyv

Gyermekkoromban, egy-egy bugyutának, pontosabban „nem reálisnak” titulált zombis horrorfilm megnézése után a barátaimmal együtt tervezgettük, hogyan járjuk majd közösen a hitünk szerint egyszer mindenképpen bekövetkező zombi-invázió után lepusztult kis világunk útjait. Rettenetesen fel voltunk háborodva, hogy a ’80-as, ’90-es években vannak még olyanok – a filmek szereplőire gondoltunk persze –, akik több évtizednyi hollywoodi horrorfilm-gyártás után sem tudják, hogy az élőholtaknak az agyukat kell elpusztítani! Lelkesen írtuk össze, honnan, milyen fegyvert és hogyan fogunk beszerezni, hogy fogunk harcolni ellenük, merre menjünk, ki méltó arra, hogy magunkkal vigyük. Életünket egyáltalán nem féltettük, hiszen a zombik – ugyebár – szánalmasan lassúak, „melyik hülye nem tud előlük elfutni”?Gyanítom, a barátaimmal eltöltött sok-sok órányi közös időnek köszönhetem, hogy a zombik később is a szívemnek legkedvesebb ártó lények maradtak, és az ámokfutásukról szóló mozgóképek még akkor is teljesen lekötnek, ha már ezredszer látom szinte ugyanazt a történetet, csak pepitában.

Max Brooks World War Z című könyvét tavaly olvastam, és dokumentarista stílusa teljesen rabul ejtett. Max Brooksról ekkor még csak annyit tudtam, hogy Mel Brooks fia, de mikor utánaolvastam, írt-e már egyáltalán valami mást, belefutottam a World War Z elődjének is megfelelő Zombi Túlélő Kézikönyvbe, amiben – a leírás szerint legalábbis – jól bevált, hiteles túlélő praktikákról olvashatunk, amiket sikerrel használhatunk fel a zombikalipszis idején. Nagyon akartam ezt a könyvet, de biztos voltam benne, hogy magyarul soha, senki nem fogja kiadni. Ezúton is üdvözlöm a Könyvmolyképző Kiadót, aki bevállalta – gondolom meglovagolva az épp idén nyáron a mozikba érkező filmváltozat előre borítékolható világsikerét –, és mégis megjelentette.

Mert ehhez aztán zombirajongónak kell lenni! Ez a könyv ugyanis valóban az, amit a címe sugall. (Abba most nem szeretnék bővebben belemenni, hogy egyébként mennyire magyartalan is a cím. Zombi Túlélő Kézikönyv – ez olyan, mintha maga a könyv lenne élőhalott. Esetleg Túlélni a zombikat, netalán Zombi! – Túlélési Kézikönyv vagy valami hasonló jobb lett volna.) Ez nem egy regény, még annyira sem, mint a World War Z, de nem is lazán összefüggő novellák sora, hanem katonás pontokba szedett szabály- és magyarázat gyűjtemény, a „történelmileg hiteles” zombi-támadások jegyzéke és azok rövid leírása. A könyv esélyt kínál nekünk akkorra, amikor elszabadul az élőholt pokol.

Nem mellesleg segítségével a zombik rajongói tesztelhetik tudásukat: ki tud több filmet/könyvet beazonosítani az olvasás során? A műben ugyanis szinte az összes valaha is elkészített zombi-mozi kliséjét – vagy eredeti ötletét – felhasználta a szerző. Ezt a rengeteg, egymáshoz csak témájával – a járkáló halottakkal – kapcsolódó különálló történetet aztán összegyúrta, kiegészítette és létrehozta az eljövendő korok zombi-történeteinek alapvető kiindulási pontjaként (is) használható könyvet. Szóba kerül ebben az igencsak eredeti összeállításban a zombi-fertőzésért okolható titokzatos Solanum vírus és az élőholtak fiziológiai változásai, a fertőzés lefolyása, a zombi-epidémia tünetei, a járványok különféle kategóriái a legkisebbtől a pandémiáig bezárólag. A zombik elleni harc technikai fogásai, eszközei. Az otthonunk erőddé alakítása és a menedékként használható szóba jöhető különféle objektumok listája. A menekülés és az élőholtak elleni visszatámadás általános és igencsak speciális formái. Beavat minket abba, milyen terepviszonyoknál mire kell különösen figyelni, és miféle stratégiák szükségesek ahhoz, hogy alapvető célunkat, az életben maradást sikeresen elérjük. A zombikalipszis persze – ha eljön – óhatatlanul a civilizáció bukását vonja maga után: az „Élet az élőholtak világában” című fejezetben sok hasznos információt megtudhatunk a kietlen tájakon vadászó kannibál bűnözőhordákról, és arról is, milyen szempontok alapján (és hol) válasszuk ki az új (mini)civilizációnk alapjául szolgáló búvóhelyünket, és ott hány évig is kell meglapulnunk, míg a zombikkal végül végez a természet.

„Természetesen könnyű paranoiddá válni, és minden sarok mögött zombikat feltételezni. De olyan rossz ez? Ebben az esetben nem. Egy dolog attól rettegni, hogy mindenki ránk vadászik, és egy másik, amikor ez tényleg így van.”

A könyv utolsó harmada és egyben a legjobb része a feljegyzett támadásokat adja közre. Ez a rész akár a World War Z abszolút elődjének is tekinthető. Fél-egy oldalas fragmentumok ezek, egészen az időszámításunk előtti évezredektől napjainkig, amelyek néha valós történelmi eseményeket magyaráznak – direkt – félre, vagy hamisítanak meg, de nem ritkák köztük a teljesen légből kapott ötletek sem. Ez az a rész, amiből sokan profitálhatnak. A történetek segítséget nyújthatnak hirtelen ötlet nélkül maradt asztali RPG (szerepjáték) játékmestereknek vagy írópalántáknak. Igazából az itt leírt apró ötletmorzsáknak legalább a felénél (példának okáért ott van rögtön a skóciai római légió története i.e. 121-ből) izgatottan tapadnék a mozivászonra – már ha valaha is készítenének belőlük egy-két filmet. (A World War Z filmváltozata sajnos szinte semennyire nem lett hű átirata a zseniális műnek, de nem is lehetett volna, már csak a könyv felépítése miatt sem. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy így is tetszeni fog.)

A szerző előszavában szó van arról, hogy a könyv nemzetközi, vagyis nem csak az amerikaiaknak íródott, hanem kifejezetten az átlagos civil lakosság számára. Ez jól hangzik, de sajnos néhány dolgot – már ha nem Amerikában élünk – mégis problémásnak, de legalábbis bajosan kivitelezhetőnek fogunk találni. Örülök, hogy megtudhattam például, hogy zombiattack esetén ne részesítsem előnyben az M16A1 gépkarabélyt teszem azt a dugattyúzáras Springfield ismétlőpuskával szemben, ugyanis az M16A1 minden idők legrosszabb gépkarabélya, mert túlbonyolított zárszerkezete folyton elakad és egyébként is, gyenge, törékeny válltámasza miatt alkalmatlan arra, hogy közelharcban azzal verjük szét egy zombi agyát. Szerintem holnap el is adom az otthoni M16-osomat, és inkább megpróbálok valahonnan levaterázni egy shaolin ásót, mert az igen hatásos a lefejezéseknél. Egy zombitámadás túlélése szempontjából az amerikai lakosság egyébként is jelentős előnyből indulna kis országunk lakóival szemben. Míg náluk a legnagyobb problémát a hangtompító beszerzése, a helyes kaliber és a hozzá állandóan magunknál tartott töltényszám helyes arányának megállapítása jelenti, addig nálunk maximum a titánium feszítővas beszerzése jöhet szóba, hiszen állítólag Közép-Európában ez a fejlesztett modell a gyakoribb összehasonlítva az acél változatával.

A lángszóró vagy a radioaktív sugárzó anyag beszerzése is kétséges művelet felénk – igaz, ezt a könyv a reménybeli amerikai túlélőknek sem feltétlenül ajánlja. Az otthonunkat valamennyire biztonságossá tevő készletek felhalmozása is felemésztené a család pár évi nettó összbevételét, de hát mindent a biztonságért, nem? Furcsa volt azt is olvasni, hogy ha véletlenül fel kell adni az otthonunkat, és menekülnünk kell, akkor lehetőleg egy belvárosi iskolába menjünk, mert „egy zombiostrom szempontjából azonban szerencsés módon a belvárosi iskolák erődszerű hangulatot árasztanak magukból. Nemcsak maga az épület alkalmas arra, hogy ellenálljon egy komolyabb zavargásnak, de maguk a tanintézményeket körülvevő drótkerítések is inkább egy katonai komplexumra emlékeztetnek”. Szerencsétlen amerikai iskolások!

Biztos, hogy oda fogom adni a könyvet a túlélőkönyv-mániás, exvadász apósomnak, hátha megcsinálja a házunk emeletét zombibiztosra – ha már a betonkerítésünk évek óta zombi- és atomtámadás-biztos! –, vagy legalább a padlást felhúzható létrásra. Ha ehhez nincs kedve, addig biztosan nem nyugszom, amíg a kertet és a műhelyet önfenntartó mikrogazdasággá nem alakítja, mert az tényleg nem járja, hogy a remélhetőleg majd újra megvásárolt Lee Enfileld vadászpuskájához ne tudjunk otthon töltényt gyártani. Ragaszkodni fogok a friss, házi veteményeskerthez is természetesen, legalább addig, míg a családdal el nem kell hagynunk – természetesen léghajón vagy biciklin! – handmade fortressünket, hogy elfoglaljuk titkos Északi-sarki bázisunkat vagy valamelyik óceániai kis szigetet, amit időközben valahogy megveszünk. Még a járvány előtt megépítjük ott a civilizáció új bölcsőjéül szolgáló kis búvóhelyünket, és a legrosszabbnak számító időjárási körülmények alatt párszor el is töltünk ott néhány hónapot, hogy lássuk, fenntartható-e ott egyáltalán emberi közösség hosszú évekig.

„Búvárruhában vakon fejest ugrani a zombikkal fertőzött vízbe remek módja annak, hogyan kombináljuk össze két gyermekkori félelmünket, vagyis azt, hogy élve felfalnak és megfulladunk.”

A Zombi Túlélő Kézikönyv egy nagyon élvezetes írás, azzal együtt is, hogy hemzseg a használhatatlan ötletektől és szabályoktól – valamint a talán a kissé gagyinak ható, de a könyv tartalmához remekül illő grafikáktól –, és valószínűsíthetően nem sok ember lesz, aki ennek a segítségével éli túl az apokalipszist. Alapos és tartalmas, a stílusa pedig néhol vicces, néhol izgalmas, egészében véve roppant szórakoztató – már maga az ötlet is, hogy egyáltalán erről a témáról könyvet, sőt mi több, sikeres könyvet lehet írni! A zombikat szerető különcök és RPG játékmesterek mellett jó szívvel a morbid dolgokat, a kuriózumokat kedvelőknek tudnám ajánlani. Most, hogy nálunk is megjelent a Zombi Túlélő Kézikönyv, már igazán kíváncsian várom, hogy vajon Max Brooks harmadik zombikönyve, a The Zombie Survival Guide: Recorded Attacks című képregény is megérkezik-e majd hozzánk. Remélem, igen!