Ninni Schulman: Lány a hóban
Írta: Szilvási Krisztián | 2013. 07. 10.
Skandinávia nagy ország – lehetne, ha egyetlen állam lenne. Legalábbis (krimi)irodalmi téren: hiszen a megtévesztően hasonló stílusjegyekkel és eszköztárral dolgozó dán-izlandi-svéd-norvég-finn szerzők szó szerint a legutolsó négyzetméterig elárasztották a bűnügyi irodalom európai (és néhányan ráadásul a világ)térképét is. Azért persze jegyezzük meg, hogy csak nekünk természetes a skandináv államok egy kalap alatt történő emlegetése, részükről nem ennyire értelemszerű a köztük megvonható párhuzam, sőt! Nos, a lényeg azonban, hogy a Magyarországon skandináv krimik sorozatcím alatt futó (futtatott) széria azonos attitűd alatt/alá vonja össze az északi bűnügyi szerzőket. Most például az 1972-ben született svéd Ninni Schulman kopogtat a krimiirodalom ajtaján bemutatkozó regényével, a Lány a hóbannal. A hölgy – sok skandináv írótársához hasonlóan, akik rendszerint vagy a zsurnalisztika vagy a média területéről érkeznek – 1995 óta dolgozik újságíróként, első regényével pedig sikerült elnyernie a Värmlandi Irodalmi Egyesület ösztöndíját a legjobb elsőkönyves író kategóriájában. Újabb bizonyíték tehát arra, érdemes a napi-heti-havi tollforgatás területéről a könyvek világába kalandoznia a magukban gyötrő történetmesélő késztetést érző szerzőknek, hiszen az újságíró szakmában nagyszerűen elsajátítható környezetrajz ábrázolások, személyleírások, logikai és érzelmi összefüggések (satöbbi, satöbbi) érzékeivel felvértezve félig-meddig eleve sikerre ítéltetnek.
Szóval Ninni Schulman első regénye, a Lány a hóban kulisszái meglehetősen sok más bűnügyi sztori alapjául szolgáltak már, és a történet sem a soha nem látott – soha nem hallott kategóriába sorolható. Hiszen az „elvált/éppen elváló, egyedülálló anya kisgyerekkel új városba/településre költözik, ahol rejtélyekbe keveredik” felütés rendkívül sok skandináv krimiben előfordul. Magdalena Hansson (természetesen) újságíróként dolgozik, de a benne mély nyomokat hagyó válása után fogja hatéves kisfiát, hogy Stockholmnak hátat fordítván szülővárosába, Hagforsba költözzenek. A sivár és egyhangú, ámde nyugodt vidéki élet azonban csak a mesékben – vagy még ott sem – létezik. Szilveszter éjszakáján ugyanis – egyelőre Magdalena-tól távol–- beüt a krach: váratlanul nyoma vész a tizenhat éves Hedda Losjö-nek. A tinédzserkorához képest nem kirívó viselkedésű lánynak ismert Hedda azonban kettős életet élt, s eltűnése után nem sokkal, egy erdőközeli pincében egy felismerhetetlen, fejbe lőtt lány holttestére bukkannak. Vajon ő lenne Hedda Losjö?
Magdalenát persze magával ragadja az újságírói ösztön, elkezd érdeklődni az eset után, amikor pedig egy veszélyesnek tűnő, a város egyik leélt házának lakásában berendezkedett, „bordélyházat” üzemeltető idegen társaság kerül véletlenül a látószögébe, valódi nyomozásba kezd. Összefüggést gyanít ugyanis a két eset között, azzal viszont nem számol, hogy jóval veszélyesebb érdekek és takargatnivalók lapulnak a mélyben, mint amelyekkel ő egyedül képes lenne megbirkózni. Ha a tartalomismertető utolsó két mondata kissé közhelyesre sikeredett, az egyáltalán nem biztos, hogy a véletlen eredménye. Mert nemcsak a Lány a hóban kiindulópontja, de a dramaturgiája is csont nélkül illik a skandináv krimivonulatba. Ez azonban részemről nem kritika, hanem színtiszta tény. Mert el kell mondanom azt is, hogy Ninni Schulman semmivel nem tehetségtelenebb bejáratott írótársainál: regényében remek az atmoszférateremtés, a szereplők nagyjából kitaláltak (ugyanakkor nem túlzottan körbeírtak), a történetszálak hatásosan haladnak az egymásba fonódás felé, a szereplők érzelem és akarat irányította cselekedetei hihetőek, és még a csavarok is elfogadhatóan a helyükön vannak.
Mindennek kiindulópontja azonban a remek környezetrajz, de hát Schulmannak nem is volt ezen a téren túl nehéz dolga, lévén gyerekkorától kezdve rendszeresen jár pihenni családja hagforsi nyaralójába. Erre a keretre kellett aztán épkézláb történetet húznia, amely minimálisan társadalompolitikai kérdéseket is érint (az orosz utódállamokból szivárgó prostitúció), viszont talán némileg vértelenebb (mondhatjuk, hogy sótlanabb is?) hasonló társainál. Tény viszont, hogy egy olyan történet, amelyben gyermekét egyedül nevelő anya a kulcsfigura, mindig könnyebb azonosulással és empatikus lehetőségekkel szolgál az olvasónak (hála néked, legális manipuláció). Szóval Ninni Schulman nem vall szégyent kezdő regényével, a Lány a hóban pontosan olyan, mint a címében megfogalmazott vizuális kép: arccal lefelé titkokat rejt, a hóba félig besüppedve igényes mértékig álcázza magát, az erdőközepi tisztásra rejtve nehéz az elkövetőjét hanyagsággal vádolni. A skandináv krimik vonulatába tökéletesen illeszkedik, élvezeti foka jóval a közepes fölé lövi be mutatóit, és még a cselekményirány is rendben van. Ninni Schulman, Isten hozott a szórakoztató irodalomban!