Főkép

Újabb magyar krimi került a kezembe, ami több okból is meglepetést okozott. Leginkább azért, mert úgy tűnik, valaki meghallgatta és megszívlelte Varga Bálint (Agave Könyvek) morgolódását, aki egyrészt kifejezte óhaját új magyar szerzők által írt krimikre, másrészt azonnal kiegészítette, hogy az ilyen regények magyar témájúak legyenek, mindenki felejtse el a kaliforniai sztorikat.

 

A fentiek fényében Réti László jó hallgatóságnak bizonyult, hiszen ebben a regényében a főszereplők magyarok, és a helyszín is jobbára Budapest. Az olvasottak alapján számomra teljesen egyértelmű, hogy a szerző korábbi könyvei írása közben nem csak azt tanulta meg, miként kell élvezetes, pergő tempójú történetet írni, hanem azt is, hogyan kell hiteles szereplőkkel megtölteni a cselekményt. Ez már önmagában egy olyan kiindulási alap, amivel sajnálatosan kevesen rendelkeznek a hazai mezőnyben, és akkor még nem beszéltem az alapötletről, ami megadja azt a pluszt, amitől A parfümőr a kortárs hazai legjobbak közé kerül – legalábbis nálam. Készséggel elismerem, ez a történet nem újítja meg sem a krimit, sem a magyar irodalmat, pusztán szórakoztatni akar, ezt a célt viszont magas színvonalon teljesíti.

 

Korábban azt mondtam, teljesen életszerű szereplők jönnek-mennek a regényben. Ez abszolút igaz, de sietek hozzátenni, hogy foglalkozásukat tekintve sokkal különlegesebb életük van, mint bárkinek, aki minden nap ugyanabban az épületben/irodában tölti munkaidejének nagyobbik részét. Van itt kérem rendőrnő, akarom mondani nyomozó, aki az utolsó ügyét igyekszik minél előbb lezárni, mert szülni készül. Aztán felbukkan egy magánnyomozó, aki ránézésre szakmája jobbik felét képviseli, valamint piti gengszter, korrupt vállalkozó, külföldről hazatért tőkepénzes, és nem utolsó sorban a címszereplő, Kardos Gitta, akinek életében szintén fontos a szimat, csak ő nem mások magánügyei után szaglászik, hanem parfümőr. Ami se nem azt jelenti, hogy drága illatszerekre vigyáz, se nem azt, hogy új parfümöket gyárt céges laboratóriumokban. Ő egy sokkal különlegesebb, és ezáltal sokkal fizetőképesebb piacon dolgozik, s munkájában főként az orrára támaszkodik. Tudom, ez egy kissé zavaros, de nem szeretnék ennél többet elárulni, a könyvből úgyis minden kiderül.

 

Természetesen a Réti Lászlóra jellemző hitelesség ezúttal is végig jelen van, legyen szó mondjuk az adott utca forgalmi rendjéről, vagy egy gyorsétterem belső elrendezéséről, amit ihletetten kiegészít a rendőri pályafutása alatt gyűjtött személyes tapasztalata a nyomozás menetéről és mondjuk a törvénykerülő egyénekről.

 

Igazából tényleg csak dicsérni tudom a szerzőt, mivel ebben a regényében van minden: izgalom, humor, szex, akció, vagy ami még ezeknél is sokkal jobban tetszett, az a nyitott befejezés – amiről ismét csak poéngyilkosság lenne bármit elárulnom. Helyette inkább következzen egy rövid részlet, amelyben a főszereplő kifejti irodalmi nézeteit:

„– Persze. Nos, hol is kezdjük…? Olvasta a Parfüm című regényt?

– Nem.

– Remek. Ne is olvassa el. Csak félrevinné.

– Megfogadom a tanácsát. A filmet azért megnézhetem? Már kivettem a tékából.

– Ne tegye. Dögunalmas. Csak divat imádni, de maga ne legyen sznob. Olyan, mint a Pi élete vagy a Felhőatlasz. Iszonyú rossz filmek, de társaságban muszáj róluk áradozni. Szent küldetésemnek tekintem, hogy mindenkit lebeszéljek ezekről.”

 

Kár, hogy Kardos Gitta nem valós személy, mert akkor megkérném, írjon hozzánk rábeszélő vagy inkább lebeszélő(?) recenziókat.