Főkép

A jogi krimi nehéz műfaj. Könnyű hibázni írásakor: ha a szerző a drámaiságot hajhássza és kiviszi az ügyet a tárgyalóteremből, átlépheti a műfaj határait, s inkább thrillert írhat. Ha belemerül a szabályok és paragrafusok, az eljárásmódok és az esküdtszék lélektanának elemzésébe, elaltathatja olvasóját. Ha pedig a politikai ügyek kártyáját játssza ki (ügyészválasztások, hivatali összefonódások, korrupt rendőrség), írhat remekművet, de messze távolodik az átlagemberek világától. Nem véletlen, hogy Scott Turow krimitörténelmet írt, amikor 1987-ben megjelentette az Ártatlanságra ítélvét. A regény ugyanis minden csapdát elkerült. Tökéletes, műfajteremtő jogi krimi, amelyik drámai, de szakszerű. Szerepel benne a politika és a különböző fontos, megyei igazságszolgáltatási funkciók betöltésnek kérdése, de mindez csak a cselekmény egyik alkotóelemét adja. S bár ártatlanságát bizonyítani igyekvő főhőse ügyész, története mégis egy emberé, nem pedig egy funkcióé. Ha ugyanis valakit gyilkossággal vádolnak, nem számít sem a poszt, sem a korábbi eredmények – marad a puszta, védekezni kényszerülő ember.

 

Az 1949-es születésű Scott Turow foglalkozására nézve maga is ügyvéd: dolgozott ügyészként és védőügyvédként is. Az Ártatlanságra ítélve volt az első regénye, amely 1987-es megjelenése után azonnal felkerült a bestsellerlistákra, s legendássá tette a kitalált Kindle megyét, ahol az események lejátszódtak. Turow későbbi könyveiben is megmaradt e fikciós pátriájában, így azután sok mindent megmutathatott az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának működéséről úgy, hogy sosem írt bulváros kulcsregényt. A regényből film is készült 1990-ben Alan J. Pakula rendezésében, Harrison Ford főszereplésével, bár véleményem szerint izgalmában és teljességében meg sem közelítette a könyvet. Az Ártatlanságra ítélve szereplőihez Turow 2010-ben tért vissza. A magyarul az Ártatlanság címet kapó új könyvet június 6-án fogja megjelentetni az Agave kiadó, amely az Ártatlanságra ítélvét is új fordításban adta ki az idén.

 

Az Ártatlanságra ítélve főszereplője, Rusty Sabich helyettes főügyész biztosan ül a székében a történet elején. Szenved ugyan tőle, hogy rövid románc után szakítania kellett szeretőjével, kollégájával, Carolynnal, s attól is, hogy kapcsolata házasságát is majdnem zátonyra futtatta, s persze ki nem állhatja Nico Della Guardiát, egykori barátját, aki a főügyészi posztra pályázik, s természetesen helyettescseréket tervez, ha megválasztják. De ettől még ott a fia, Nat, akit imád, a felesége, Barbara, akivel talán sikerült kibékülnie, a barátja, Lip, aki átkozottul jó rendőr, a munkatársai, főnöke, a főügyész Raymond, és a munkája, az izgalmasabbnál izgalmasabb perek… Ki gondolná, hogy minden megváltozik, amikor Carolynt megerőszakolva, holtan találják a lakásában, asztalán pedig ott egy pohár Rusty ujjlenyomataival?

 

Az ezután következő történet megmutatja, milyen nehéz is az ártatlanságot bizonyítani. Egyszerű kimondani, hogy a bizonyítás feladata a vádé, ám ha a tényeket többféleképpen is lehet értelmezni, vajon ki fogja eldönteni, mi is a valóság? Akit egyszer meggyanúsítottak, vajon hogyan tudja magáról lerázni a ki nem mondott vádakat? S hogyan reagálnak a barátok, munkatársak, ellenségek és ügyfelek egy ilyen helyzetben? Rusty buzgón nyomoz és intézkedik, hogy megvédje magát. Egy idő után azonban olyan történet kezd el kirajzolódni előtte, ami semmit sem segít rajta, sőt, megfejtésként egyenesen katasztrofális lenne…

 

Vesztegetés és gyilkosság, hazugságok és bizonyítékok eltüntetése, a múlt árnyai és a jövővel kapcsolatos alkuk, tisztességesek és árulók – mindez sorra követi egymást az izgalmas kötet lapjain. Az Ártatlanságra ítélve minden oldala olyan érdekes, hogy muszáj elolvasni még a következőt is. A befejezés pedig igazán megdöbbentő, s ez a könyvet még egyszer, még valamiért a szokásos jogi krimik fölé emeli. Érdemes elolvasni!

 

Részlet a regényből