Muhary Zalán: Egy tucat esztendő

Még csak az első harangszó cibálja a hajnalt, amikor te már útra kelsz. A novemberi szelet kívül rekesztendő vastagabb köpenyben, ámde vékonyabb reményekkel. A szerviták rendházában pislákol már a gyertyaláng, ahogyan elhaladsz az ablakuk alatt, a fények ébresztően űznek tova, el az Arany szolga kocsmaépülete mellett, hogy lásd, ahogyan a minaret farkasszemet néz a nosocomium kórházának fenyegető ismeretlenjével. 1781 őszén Eger városában jobbára még félik az orvostudományt, s tán az sem szerencsés, hogy a gyógyintézmény mögött temető kapott helyet. Megmakacsolod magad, s átkelvén Eger vizén, újult erővel jutsz ki a Piac térre, a Minorita templom és rendház tágas felségterületére. A jelenésed azonban nem itt van, s még kész szerencse, hogy nem is a rendház mögötti Vármegyeháza börtönében. Jobbra fordulsz, didergős hátadat a kelő nap sugarainak fordítod, és végre némi melegséggel a köpenyed alatt haladsz el a Lycium mellett, hogy kiérj a Hosszú utcára. Innen már látod a célodat, de bár ne látnád! A Püspöki Palota egyszerre hívogat és taszít el magától, ahogyan vágyaid és reményeid bensődben kelnek birokra a baljóslattal. A kapuban homályba bújva vár rád a librárius, hogy a püspök színe elé kísérjen, hiszen régóta tudod, hogy az ügy mára egyszerűen nem várhat halasztást: ma éjjel le kell merészkedned Eger alá, a város a város alatt kazamatáiba, hogy istenkáromló, ámde isten igéjét dicsőítő iratok után kutass…
 
Néha valóban ízelítőt kell mutatni ahhoz, hogy sejtéseink legyenek arról, micsoda kincsestár képes lenni saját történelmünk – Muhary Zalán például pontosan így tett. Rút kifejezés (mert vizuális síkon kommersz fizikai munkát sejtet), de beleásta magát a barokk Eger több mint 200 évvel ezelőtti történelmébe, társadalmi- és politikai viszonyaiba, emberi hiteibe és drámáiba. Az Egy tucat esztendő fiktív regényével olyan korrajzot vetett papírra, amely áldokumentumként (saját szavaival: imitált kordokumentumként) három dimenzióban, végtelenül hitelesen ragadja meg valóságérzetünket. A kutatómunka eredményeként olyan helytörténeti érdekességekkel szőtt cselekményt kaptunk, amely valósághű helyeket, személyeket és tetteket zökkenőmentesen fűz össze kitalált helyekkel, személyekkel és tettekkel. A történelmi, társadalmi, vallási, tudományos és kulturális mixtúra a címhez hűen 12 év hol naplószerűen szubjektív, hol pedig dokumentumszerűen objektív krónikáját nyújtja az olvasónak. A kezdet 1781 őszének Egerében ér bennünket egy gyilkossággal (öngyilkossággal?), ahová természetesen Markhot doktort és sebészmesterét (chirurgusát), Muhary Józsefet is elhívják. Az ettől számított tucat év eseményeit jobbára a kitalált sebészmester szemüvegén keresztül követhetjük nyomon (ellenben Markhot Ferenc létező ember volt, ma utca is viseli a nevét Egerben), aki – hol saját akaratából, hol akarata ellenére, de – minden egyes mérföldkőnél jelen van.
 
A minorita szerzetes rejtélyes halála teljesen felkavarja a köznyugalmat, ráadásul II. József császár rendelkezései is érzékenyen érintik a prosperáló város légkörét. A türelmi rendelet aztán újabb olaj a tűzre, hogy az Egerben székelő egyházak és szerzetesrendek (szerviták, ciszterciek, jezsuiták, minoriták, ferencesek, rácok, trinitáriusok, habánok) versenyre keljenek egymással a befolyásért és a hatalomért. A politikai játszmák, a titkos összeesküvések, az erőszakos tettlegességek kereszttüzében pedig ott áll a józanságáról, bölcsességéről és haladó gondolkodásáról ismert Esterházy Károly püspök, akit a viharosan végigvonuló tucat esztendő sem képes megingatni hitében, emberségében és jóra törekvésében. Azonban – ahogyan az lenni szokott – a dolgok többnyire akkor is túlnőnek az emberen, ha minden erejével küzd a kordában tartásukért. „A jó pap holtig tanul, az orvos pedig a pap halála után is”. Muhary József nem tud kívülálló maradni. Markhot doktorral azon küzdenek, hogy (újra) megteremtsék a Mária Terézia által eltörölt és tiltott orvosképzést Egerben, ám az 1700-as években egyetlen törekvést sem lehet függetleníteni a vallási befolyástól és támogatástól. Ráadásul Muhary fia habáner (habán, hutterita) családba nősül be, egy olyan közösségbe, amelyre a kívülállók archaikus német ajkuk, zárt csoportosulásuk és blaszfémikusnak tűnő vallásfelfogásuk miatt idegenkedve és gyűlöletet generáló félelemmel tekintenek.
 
A rácok titkos és erkölcstelen szervezkedése aztán persze, hogy tragédiá(k)hoz vezet, melynek során Muhary végül szembesülni kénytelen önmagával: „Most fogadtam el. Amit eddig nem értettem, most világossá vált. A legnagyobb mélységet kell megjárnom, hogy beismerjem, egy szemernyit sem vagyok jobb a többi embernél. Mindenkinek szüksége van Krisztusra. Nekem is. Sőt, nekem leginkább”. Muhary Zalán névrokonnak (felmenőnek) formázott hőse hitelesnek tűnő keretbe vonja az 1781 és 1793 közötti eseményeket. Az író Muhary (a valódi író) stílusa hihetetlen precizitással tapad meg a kor fogalmazásmódján, mondatszerkesztése és szókincse 10 ujjal játszik nyelvünk gyönyörűséges árnyalatain. Hangulat- és érzelemkeltő szavai csillogó vizuális síkra emelik a szöveg egészét: az Egy tucat esztendő olvasásakor a képzelet sem képes határt szabni, mert az a képiesség, amellyel gyakorlatilag a hallás, tapintás, ízlelés, szaglás attribútumait zárja az egyes bekezdések textúrájába, a végletekig szó szerint vett valóságot varázsolja elénk. Muhary gyönyörűen gondolkodik és gyönyörűen ír. Regénye a szépirodalom összes szigorú (és szubjektív) kívánalmának eleget tesz. Az a szerkesztőkészség pedig, amellyel a ’megtörténtet’ a ’megtörténhetett volnával’ házasítja, örök és megbonthatatlan kapcsolattal teremt külön létező újat. (A vájtgondolkodású olvasó pedig akár szét is fésülheti a valót a fikciótól a könyv végén található irodalmi hivatkozások alapján.) Az „Exitus et Exodus Agriensis 1793” valóban olyan olvasmány, amely bebizonyítja, hogy a kortárs történelmi próza ma akár képes fényesebben csillogni, mint valaha. Túlzás nélkül állítom, hogy Muhary Zalán már most briliáns szerző.

Részlet a regényből