Főkép Minden alkalommal, amikor olyan szerző műve kerül a kezembe, akivel korábban még nem „találkoztam”, különösen ha az első könyvéről van szó, kíváncsisággal elegy izgalom lesz úrrá rajtam. És eszembe jut John Braine mondása, miszerint minden író előtt ott a lehetőség, hogy olyan hangon szólítsa meg az olvasót, amelyen korábban még senki, és olyan történetet meséljen el, ami korábban még senkinek nem jutott az eszébe.
 
Kristina Ohlsson esetében azért a lehetőségek korlátozottak voltak, hiszen első regénye magyarul a skandináv krimik sorozatban jelent meg, ami azért előre jelezte, hogy nem romantikus lányregényről, hanem legalább egy gyilkosságot felvonultató sztoriról lesz szó. Elolvastam és azt mondom, hogy Ohlsson nagymértékben merít az előző, valamint saját nemzedéke által felhalmozott hagyományokból. Ez alatt azt értem, hogy szabvány krimihez képest vastagabb a kötet, és talán az amerikai tempóhoz képest kicsit lassabban indulnak be az események. Miközben a bűn elkövetőit, illetve annak okát keresik a rendőrség kötelékébe tartozó nyomozók, bőségesen jut idő arra, hogy a magánéletükkel foglalkozzunk. Ez a megoldás, vagy ha úgy jobban tetszik árukapcsolás (ha a nyomozás kell, akkor ráadásként megkapod mellé a nyomozó lelki folyamatait) Mankelltől kezdve Nesboig számtalan szerzőnél felbukkant már, és egyfajta védjegyé, jellemzővé vált a skandináv krimiknél. Az olvasottak alapján vitathatatlan, hogy Kristina Ohlsson legnagyobb erénye a karaktervezetés, még a mellékszereplőkre is olyan figyelmet fordít, ami inkább a szépirodalmi regényekre jellemző, nem pedig a krimikre. Az is visszaköszönő eleme az ilyen történeteknek, hogy a főszereplő ­– itt rögtön hárman töltik be ezt a pozíciót: Alex, Peder és Friderika – gyakorlatilag annyira átlagos figura, hogy az szinte már fájó. Ezúttal sincs másként, tulajdonképpen mindegyikőjük gyenge valamilyen szempontból, és nagy valószínűséggel önállóan nem boldogulnának az aktuális bűntény jelentette kihívással.
 
Hármójuk közül számunkra Friderika személye az érdekes – elvégre rá épül a szerző sorozata –, mivel nála azt a folyamatot kísérhetjük figyelemmel, ahogyan a fiatal nő megpróbál beilleszkedni a rendőrség szervezetébe. Ez többek között azért bizonyul nehéznek, mert kollégái férfiak, és alig titkolt lenézéssel fogadják a „civilt”, aki nem járta végig a hivatali szamárlétrát, sosem volt járőr, és a megérzései helyett inkább a logikára helyezi a hangsúlyt. Jelenlegi munkaköre egyáltalán nem igényli nyelvtudását és a felsőfokú végzettségét, de annál a tiszteletnél, megbecsülésnél azért többre számított, mint amiben részesül. Ezek után nem csoda, ha sötétebb pillanataiban a továbblépés gondolatával foglalkozik.
 
Finoman fogalmazva is csekély az együttgondolkodási hajlam a csapatban, amikor elkezdik a következő ügy felderítését, ami mondanom sem kell, csak tovább növeli a megosztottságot. Nyoma vész egy hatéves kislánynak, és a férfiak kapásból az elvált férjet gyanúsítják, míg Friderika minden menet közben felbukkanó nyom kivizsgálását szorgalmazza. Akárcsak a 87-es körzet történetekben Ed Mcbain, Ohlsson sem spórol a rendőrségi munka leírásával, s ennek köszönhetően az egész nyomozási metódus hitelesnek tűnik, érződik rajta a bennfentesség. Ehhez képest a krimiszál nem túl erős, nagyjából a kötet felénél kitaláltam, mi áll az események hátterében, amire azért ritkán kerül sor, lévén nem erre a gondolkodásmódra jár az agyam. Eme gyengeség ellenére is tetszett a kötet, aminek kíváncsian várom a folytatását, és Friderika életének alakulását.