Főkép

Nem vennék rá mérget, hogy ez az első magyar steampunk regény, de azt hiszem, ez az. De bátran nevezhetjük alternatív történelmi regénynek is. Csak azt nem értem, miért erőlteti a kiadó, hogy ez ifjúsági. A főszereplők közül többen is huszonévesek, de semmi olyat nem csinálnak, amitől ez a könyv ifjúsági lenne, igaz, az erotikus jelenetek megmaradnak azon a szinten, ami a filmeken az „és akkor magukra húzták a takarót”, ellenben az öldöklős részek száma igen nagy, és ha a két Pintér nem is a hiperrealizmus jegyében ír ezekről, vitathatatlan, hogy sok vér folyik benne…
 
Mikor megláttam a könyv remek borítóját illetve olvastam, miről szól, azonnal Scott Westerfeld Leviatánja jutott eszembe, de ha az ember olyan steampunk/viktoriánus kori történetbe fog, amelyben szerepel hazánk is, ez elkerülhetetlen. Ha a Pintérek azt mondanák, sosem hallottak róla, el is hinném.
 
A regény alternatív világában az 1848-49-es szabadságharc egészen máshogy alakult: elsősorban a Buda-Ganz gyár gépfegyvereinek köszönhetően a magyarok nyerték, meg sok más nép, akiknek elegük volt a Habsburgok uralmából (vagy épp az orosz, netán francia igából). Megalapították a Dunai Konföderációt, amit nagy vonalakban olyannak írnak le a nem testvérpár írók, amilyennek jó esetben az Európai Uniónak kellett volna lennie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendben van – Belgrádban például egyre erősödik a szeparatista mozgalom, és hőseink útja is oda vezet.
 
Hőseink között pedig ott találjuk Kossuth Lajos unokáját, a huszáros Csabát, régi jó barátját, a felívelő politikai pályán lévő Nemesházi Bencét, valamint két, a kor átlagához mérten feltűnően különleges ifjú hölgyet (az első újságírónőt, illetve egy szerb kémnőt). Alapvetően rendben lévő karakterek, mégsem sikerültek igazán emlékezetesre. Mintha csak valami hollywoodi filmből léptek volna elő, hiába van több-kevesebb múltjuk, az Árny nevű főgonoszhoz mérten minimum egy dimenziójuk hiányzik. A messze alaposabban felépített Árnyról viszont nem tudunk meg eleget ahhoz, hogy érthetővé váljék, hogyan képes mindarra, amire. Márpedig úgy mozgatja a szálakat, ahogy mondjuk a James Bond filmek nagy volumenű rosszfiúi szokták.
 
Ennek köszönhetően a könyv legfőbb erénye az, hogy izgalmas, fordulatos, pörgős. A Pintérek remek háttérvilágot építettek fel hozzá (még ha szokni is kell a fura viszonyokat, meg hogy az adott korban többé-kevésbé már valóban létezett technológiák és találmányok sokkal erősebben vannak jelen a Dunai Konföderáció életében, mint valójában voltak), ám legyen bármennyire Verne/steampunk a körítés, ez alapvetően egy kaland-thriller. Meglehet, a keményvonalas történelmi regény rajongóknak nem lesz eléggé részletes (avagy ők biztosan könnyebben megtalálják a hézagokat), ám aki egy szórakoztató, magával ragadó könyvre vágyik, az bátran fizessen be A szivarhajó utolsó útjára. És várom a folytatást!

Részlet a regényből