Főkép Amikor szegény Robert Jordan 2007-ben elhunyt, nem gondoltam, hogy mára klasszikussá vált sorozatának befejezésére öt évet kell várnom, és akkor sem jutunk el a végére, hanem csak az utolsó három kötet első része jelenik meg. Ez akkor is hosszú idő, ha elfogadom, cseppet sem lehetett egyszerű feladat megtalálni azt az embert, aki alkalmas a sorozat lezárására. Annak ellenére sem, hogy az előzetes infók szerint Jordan halála előtt rengeteg jegyeztet, vázlatot készített, és állítólag az utolsó fejezetet is megírta. Mert ebből az alapból kellett olyan kerek egészet készíteni, ami egyrészt szervesen illeszkedik az előzményekhez, másrészt legalább olyan színvonalat képvisel, mint azok a könyvek, amiket Jordan írt. Ezért aztán érthető, ha kíváncsian és némileg kritikus szellemben vettem kézbe a sorozat tizenkettedik kötetét, ami a lezáró trilógia első része is egyben. A kritikus szellem nagyjából a harmadik fejezet kezdetéig volt velem, aztán átadta a helyét a csodálatnak és a lelkesedésnek.
 
Sanderson ugyanis remekelt, és így utólag megbocsátom neki az elmúlt öt évet. A Gyülekező fellegek legalább olyan jó, mint amiket Jordan írt. Úgy érzem, ezúttal sikerült tökélyre vinni a többszálú cselekményvezetést, ami ugyan kevesebb főszereplőt mozgat, mint ami mondjuk Martin sorozatára jellemző, de a kevesebb ezúttal több. Rand, valamint gyerekkori barátai, Mat és Perrin, aztán a hozzájuk tartozó nők (sokan) olyan tempóban igyekeznek felszínen maradni az események árjában, hogy bizony gyakorta éreztem úgy, holmi brazil szappanopera vágóját ültették le a forgatókönyv mellé. Egy percre sincs megállás, folyamatosan zajlanak az események, s ez nem csupán előhozza a régi emlékeket (hogy miért is szerettem annak idején a sorozatot), hanem szó szerint letehetetlenné teszi a két kötetet. Túlságosan gyakran fordult elő, hogy azt mondtam magamnak, ezt a fejezetet akkor is befejezem, ha emiatt később fekszem le, vagy más úton-módon kell lecsípnem némi szabadidőt a napi ténykedéseim idejéből. Külön tetszett, hogy nem csak a jók, hanem a setét, akarom mondani a fekete oldal tagjai is szóhoz jutnak, így kiderül, errefelé sem olyan egyszerű feladat megfelelni az elvárásoknak.
 
Sanderson nem csak abban jeleskedett, hogy az előírások szerint összehozta ezt a végig mozgalmas regényt, hanem a szereplőkre is kellő időt fordított. Mert ez a kötet többek számára fordulópontot jelent, ami tmegfelelő módon dokumentált, így a jellemfejlődés (igen, többen pozitív irányba változnak, kivált az tetszett, amikor képesek voltak hibáikból, illetve környezetük visszajelzéseiből okulni) nem légből kapott, és felettébb tetszetős. Na így kell hőssé, vagy ha úgy jobban tetszik, vezetővé válni. Bár továbbra is mindenki a végső összecsapás, a Tarmon Gai’don felé igyekszik, a sikeresen összekuszált szálaknak köszönhetően fogalmam sincs, miként és hogyan találkoznak majd a résztvevők. Lebegtetésben sincs hiány, hiszen például a seachan próféciák több ponton ellentmondanak az eddig használatosoknak, de ez utóbbiak kapcsán is felmerül a hibás értelmezés lehetősége.
 
Mindezek alapján úgy gondolom az előzményekhez méltó és mérhető folytatással ajándékozott meg bennünket Brandon Sanderson, de ezt valóban csak azoknak ajánlom, akik vagy olvasták a korábbi könyveket, vagy nagyjából ismerik a történetet. Ennek hiányában – önálló regényként – ez a rész nem élvezhető, s nem csupán azért, mert menet közben számos ponton hivatkozik az előzményekre, hanem itt bizony minden fejezet elvárja a világ, a szereplők és a hatalmi viszonyok ismeretét. Kimondatlanul is arra biztatva az olvasót, kezdésként olvassa el az eddig történteket. A Fény égesse meg, ezzel nincs semmi baj, csak most megint várhatok a folytatásra.
 
Kapcsolódó írás:XXI. századi mesemondó – Interjú Robert Jordannal (2003. április)

Részlet a regényből