Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió

Axióma: a háború rossz.

A XX. századi Földön a háború évtizedei után általános béke alakult ki, így a nagyhatalmak nyugodtan tudtak a világűr meghódítására koncentrálni. Az újonnan betelepített gyarmatokkal együtt megalapították a Terrai Szövetséget, űrflottát és jelentős haderőt állítottak ki az emberek közül, hiszen elképzelhetőnek tűnt, hogy hamarosan háború tör majd ki a világegyetem más életformái ellen. Juan „Johnnie” Rico alig tölti be a tizennyolcadik életévét, amikor legjobb barátjával együtt jelentkezik önkéntes katonai szolgálatra, és vállalja az ezzel járó kemény megpróbáltatásokat, még ha döntésével nem is értenek egyet a szülei. A Szövetség azonban háborúba sodródik a Klendathu bolygó „lakossága”, amolyan pókszerű lények ellen, így Rico hirtelen kommandós akciók közepén találja magát, ahol bizony testközelből tapasztalja meg az összecsapások borzalmait.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Robert A. Heinlein egyike a legjelentősebb science fiction íróknak, elvégre művei több Hugo-díjat nyertek el, filozófiai tartalmuk beszédtémát képezett a hidegháború évtizedeiben, illetve színvonaluk által az eddigitől kissé eltérő körben is ismertté tették a műfajt. Olyan regények fűződnek a nevéhez, mint A Hold börtönében, melyben az elszigetelt planéta lakossága forradalmat robbant ki, miközben az olvasók különféle politikai és ideológiai rendszerekkel ismerkedhetnek meg; vagy az Angyali üdvözlet, mely az embernek a szabad szerelemhez és a vallásokhoz való kapcsolatát boncolgatja. A szerző már átélte a II. világháborút és a hidegháború első éveit is (még ha nem is szolgálhatott a fronton), amikor megírta a Csillagközi inváziót, így talán érthető, hogy milyen hatásoknak köszönhetően születhetett meg a katonai sci-fik egyik alapregénye.

Axióma: a háború nem annyira rossz.

A cselekmény önmagában nem tűnik túl bonyolultnak vagy szerteágazónak, hiszen mindvégig csupán Johnnie pályafutását követjük figyelemmel a bevonulástól kezdve egészen a hadszíntéri csatákig, de elsősorban nem is az eseményeken van a hangsúly. Heinlein egyfajta utópisztikus militarista államot mutat be, ahol az emberek között szinte teljesen érvényesek a demokratikus jogok (származásra, bőrszínre, nemre vagy vagyonra való tekintet nélkül), ám a teljes értékű állampolgárrá válás feltétele a legalább két éven át tartó katonai szolgálat (vagyis az ezzel járó önfeláldozó magatartás). Nem kötelező jelentkezni, de csak ők szavazhatnak, tölthetnek be hivatalt és élvezhetnek más kiváltságokat, ráadásul Heinlein szerint a segítségükkel kormányzott rendszer működőképesebb, mint a történelem folyamán bármely korábbi.

Egészen logikus gondolatnak tűnik, hogy azok az emberek érdemesek irányítani és vezetni az országot (vagy magát a Földet), akik már megmutatták, hogy képesek a háttérbe szorítani saját vágyaikat, és a köz érdekét szolgálni. Heinlein pedig kissé didaktikus narratívájának köszönhetően nem csupán elülteti a gondolat magvát, de folyamatosan erősíti és táplálja, olyannyira, hogy a regény végére a kétkedőket is képes lehet meggyőzni. A harcok közepette ugyanis rámutat a demokrácia és a modern ideológiák alapvető hiányosságaira, támadja úgy a kommunizmust, mint az egész társadalmat, mely nem mer felelősséget vállalni tetteiért – a regény 1959-es születésénél már érezhetően a posztmodern gondolkodás előtt járunk. Azonban Heinlein a történetbe épít különböző eszmefuttatásokat a katonaságról, a nevelésről vagy az erkölcsről, amelyek mintha (kétségesen működő) alternatívát is kínálnának a modernitás okozta problémákra. Üzenete pedig mind a mai napig aktuális, sőt, hiába az eltelt ötven év, a helyzet látszólag nem javult, épp ellenkezőleg, inkább romlott.

Axióma: a háború tulajdonképpen jó.

Mint ahogyan A Hold börtönében című regényében, Heinlein itt is kiválóan találja el az arányt a társadalomkritikus gondolatok és az akciódús jelenetek között. Egyik sem szorul háttérbe, gördülékeny elbeszélői stílusának köszönhetően szinte nem is volt unalmasabb pillanat, sőt, eszmefuttatásainak olvasása közben gyakrabban kaptam fel a fejemet, mint amikor egy-egy nagyobb fordulathoz értünk az elbeszélésben. Nagy lelkesedéssel és ebből fakadó erővel fogalmazza meg véleményét, bár készséggel elismerem, hogy ez a fajta stílus másoknak talán fárasztó lehet. A militarizmus és a ráépülő sci-fi „kellékei” olykor még nekem is túl soknak tűntek, s néha belegabalyodtam a katonai rangok kavalkádjába, de a cselekmény rendkívül izgalmasnak és szórakoztatónak bizonyult – ezt használja ki az 1997-es, sokak által támadott (és talán még többek által dicsőített) film is.

A Csillagközi inváziót nem véletlenül szokás a sci-fi alapműveihez sorolni, hiszen az élvezetes és magával ragadó cselekmény zavaróan aktuális kérdésfeltevésekkel párosul, érdekes mondanivalójával komolyan elgondolkodtat két csatajelenet közben. Szívesen ajánlom tehát mindenkinek, aki egy kicsit is kíváncsi a megszokottól eltérő ideológiai rendszerre vagy legalábbis szeretne kizökkenni a társadalomban elvárt eszmék köréből. Mert gondolkodni fontos, kritikusan gondolkodni pedig még inkább: Heinlein legfontosabb eszméje éppen az, hogy ne fogadjuk el minden kétkedés nélkül az aktuális rendet, merjünk bátrabban „lázadni”, merjük kétségbe vonni az általánosan elfogadottat – ha nem is értünk egyet minden gondolatával, csak kritikus gondolkodás árán juthatunk előrébb. Márpedig az a cél.

Várjunk csak: a háború tulajdonképpen jó?!