FőképAz Ad Astra egy új sci-fi/fantasy kiadó, amely olyan könyvekre koncentrál, amik magas színvonalúak, aktuálisak, és valamiért különlegesek is. Első négy könyvük a Könyvfesztiválra jelenik meg, köztük cikkem tárgya is.
 
Catherynne M. Valente egy amerikai írónő, akitől még semmit nem olvashattunk magyarul, noha angol nyelvterületen már elismert (James Tiptree, Jr., World Fantasy, Mythopoeic, Hugo, Locus, stb. díjak és jelölések) és sikeres szerzőnek számít. Az a fajta író ő, akiből inkább lesz egy relatíve szűkebb olvasói réteg kultikus kedvence, egyszersmind egy újabb írónemzedék számára meghatározó alak, semmint olyasvalaki, akinek a könyveit még az is olvasta, aki amúgy hiányzott az iskolából, mikor az ábécét tanulták.
 
Az 1979-ben született, egyes fotóin igazi nőstényördögnek kinéző Catherynne-nek megvan a saját hangja. Ezt már akkor is megsejti az ember, ha megnézi a neten, hogy milyen könyvei voltak eddig. A Marija Morevna és a Halhatatlan című regényben illetve Valente írásművészetében általában a népmesék és a költőiség két roppant fontos jelenlevő. Félig tréfásan mythpunknak nevezte, amit ír – és itt a punk nyilván azt a fajta újító szellemet jelöli, ami anno a cyberpunkban vagy a steampunkban is megvolt. Ugyanakkor – a Marija könyv esetében legalábbis – nem utal olyasfajta vagányságra, coolságra, ami pl. Neil Gaimant jellemzi. Őt csak azért említem, mert a könyv elején az jutott eszembe, Gaiman, aki a fiatalabb írógenerációkból az egyik első volt, s mindenképp legismertebb, mint a mítoszokat és népmeséket modern témákkal keverő író, szóval hogy Neil sem lenne képes soha ilyen mélyére ásni ezeknek, mint Valente. Ám ezt hamar feledtem, mert annyira más. Gaimannél mindig érezzük magát Gaimant, a sármos, vadóc, jófej és dark írófejedelmet, mindig ott vannak a kikacsintások, míg Valente a történet és szereplői legmélyébe hatol, a csontvelejükig, a legtitkosabb gondolataikig, vagy úgy is mondhatnám, Valente ismeri őket még előző életükből, és végigélte velük a létközt és a születésüket is, nem csak azt, amit épp elmesél róluk. A végén azt gondoltam, ehhez foghatót, kicsit is hasonlót talán csak Kelly Link-től olvastam.
 
Ahogy a címből talán sejthető, ez a regény az orosz folklórból táplálkozik. Ha leírom, hogy a régi orosz népmeséket és legendákat keveri Oroszország illetve a Szovjetunió 20. századi történelmével, kb. a cári Birodalom végétől az ’50-es évekig, meg hogy szereplői között sztálinista manók, szovjet démonok és hasonlók is vannak, azzal messze csak a felszínt kapargattam meg. Rendkívül sűrű és gazdag, számos réteget rejtő szöveg ez, amit egészében biztosan nem is tudok megfejteni, hiszen férfi vagyok, és az orosz/szovjet ismereteim is szegényesek. Mégis óriási élmény volt számomra, és ha bárki hímneműben felmerülne, hogy talán nem hozzá szól ez a könyv, csak annyit mondanék: azért mindenképp érdemes elolvasni, hogy tanuljatok valamit a nőkről. (És közben a nőknek azért is, hogy tanuljanak valamit a férfiakról.)
 
Mert amellett, hogy lenyűgöző, mágikus erővel szövi össze Valente az orosz népmesék és a szovjet idők világát, s épp úgy megrázó és magával ragadó, ahogy az Élet horrorisztikus birodalmáról illetve az ostromlott, éhező Leningrádról ír – ez a könyv mindenek fölött és elsősorban férfi és nő kapcsolatáról szól: „egy házban az egyetlen kérdés az, hogy ki uralkodik”. Magam ugyan úgy érzem, hogy a dolgoknak nem kell így lenniük, ilyen kegyetlennek és folyton harcolósnak, mégsem tudom 100%-osan cáfolni Valente felfogását. Azt csak sejthetem, hogy számos csalódás, negatív tapasztalat érlelte meg benne ezt a keserű látképet a szerelemről, mindazonáltal volt egy (szerencsére szintén múló) pont a regényben, amikor azt gondoltam, ezt a könyvet kezébe adnám minden romantikus lelkületű házasodni vágyónak. Nem mintha holmi könyv kiábrándíthatná az embert, és elfújhatná a rózsaszín felhőket, vagy bármit megérthetne ebből, amit maga nem élt, nem tapasztalt meg, de legalább elmondhatná később, hogy Valente előre megmondta...
 
A regény egyik címszereplője egy lány, aki olyan dolgokat lát, amiket senki más, és emiatt kiközösítik (de ez csak mellékes vonal), a másik pedig Halhatatlan Koscsej, az Élet cárja – megannyi orosz népmese gonosza, aki örökös harcban áll testvérével, a Halál cárjával. Koscsej egy nap eljön Marijáért, aki épp akkor nem figyel jól, és nem látja, a férfi milyen alakban érkezik. Három nővérének kérőjét látta madárként felbukkanni, s a földre hullva egyenruhás férfiúként felállni, ám Koscsejről mit sem tud – s ez máris hatalmat ad fölötte a férfinak. Mariját azonban nem olyan fából faragták, mint a többi lányt, ő még így is megpróbál mindent, hogy magához ragadja az uralmat a házasságában.
 
Történetük a világot uraló és irányító cárok és cárnők varázslatos, gyönyörű és félelmetes világában is játszódik, elképesztő szereplőkkel találkozunk, és megannyi orosz népmese elemei kerülnek elénk egészen más módon, mint eredetiben. Természetesen felbukkan Baba Jaga (akit mi jobbára Vasorrú bábaként ismerünk), a tűzmadár, meg Iván is, aki elragadja Mariját Koscsejtől – s persze az ő viszonyuk sem úgy alakul, ahogy a régi-régi mesékben. Miriádnyi szimbólumot, összefüggést szőtt Valente a sztoriba, sokuk az ésszel fel nem fogható, legfeljebb érezhető birodalomba tartozik – ugyanakkor van a regénynek olyan, egyszerre költői és kézzel fogható, „rögrealista” üzenete is, mint például az, ami a háborúról szól, ami után senki és semmi nem lesz többé ugyanolyan, ha túl is éli, egy része mindenképpen meghal.
 
Annyi mindent írhatnék még, a varázslatos, gyönyörű és kegyetlen orosz népmesékről; a házakról, amikre egy-egy manó vigyáz, aki vele pusztul, ha lebombázzák; a nyilvánvalóbb feminista és a mélyebben szántó, szédítően ősi, nőiséggel kapcsolatos gondolatokról; a beteg és erotikus momentumokról; a regény páratlanul szép nyelvezetéről, melyen tisztán érződik, hogy Valente öt verseskötettel bíró költő; arról, hogy milyen véres, verejtékes, gyönyörteli és kíméletlen a szerelem Valente szerint; és hogy még mi mindenért volt kiakasztó és mégis szépséges olvasmányélmény ez a számomra. De nem szaporítom tovább a szót, legyen elég annyi, hogy ha bármi, amit a cikkben leírtam, érdekel, olvasd el a könyvet. Nem lehet rá felkészülni, annyira sajátos, és nem is lehet teljes mértékben szeretni, annyira kegyetlen, zsigeri és merész. Bizonyos tekintetben olyan, mint az a vendéglő vagy látnivaló, amit nem írnak bele egy turistakalauzba vagy útikönyvbe sem, csak a helyiek ismerik, de ha szeretnéd megismerni az adott hely igazi lelkét, akkor semmiképp sem szabad kihagynod. Jelen esetben az adott hely lehet az orosz történelem és folklór, de a házasság és a szerelem is. Vagy maga az élet, ami nem igazi emberi lét, ha nincs benne fájdalom.
 
Részlet a regényből