Főkép

A magyar sci-fi regények között kevés az igazán kiemelkedő és évek múltán is időtálló darab, de talán Harrison Fawcett (természetesen írói álnév – eredetileg Fonyódi Tibor) műve egy közülük, ezt bizonyítja, hogy immár harmadik kiadását éli meg. Először még két kötetre bontva jelent meg, A Katedrális harcosai, illetve A Katedrális legendája címekkel, majd közel tíz évvel később a Cherubion Kiadó gondozásában egyben is napvilágot látott, s habár a kiadvány a méretének köszönhetően nem volt sem könnyű, sem egyszerűen kezelhető, az olvasók kedvelhették, hiszen idén aktuálissá vált a következő kiadás is. Ezúttal négy részben, az első kettő (mely a korábbi A Katedrális harcosainak felel meg) után a folytatás feltehetőleg az év második felében várható.
 
Az időszámításunk szerinti 2294. évre az időutazás lehetségessé vált, jóllehet csak kevés kiváltságos számára. A világot Novus Ordo Seclorum néven hatalmas ipari vállalatok és rendkívül gazdag családok uralják, azonban a háttérben egy Katedrális nevű titkos szervezet irányítja az emberiség történelmét, még ha ezt nem is ismerik el. A civilek számára elérhetetlen és elképzelhetetlen technikával rendelkeznek, képesek az időben utazni, vagyis szinte bármit megtehetnek, amit helyesnek tartanak. Az apparátust a rejtélyes Bíboros vezeti, akiről azt tartják, hogy ismeri a jövőt – annak ellenére, hogy az időügynökök csak a múltba tudnak látogatásokat tenni. Ott vannak a Föld minden fontos eseményénél Krisztus születésétől kezdve a II. világháborún át a XXIII. századi jelenig, ám meg nem változtathatják az ismert történéseket.
 
A Katedrális rutin megfigyelésre küld egy műholdat a 64. esztendő Pompeji városába, amikor azonban egy ismeretlen eredetű lézer megsemmisíti a tárgyat Néró császársága alatt, az intervenciósoknak nevezett elit kommandót küldik az ügy kivizsgálására. Minderről semmit sem tudva Mark Wilson újságíró Los Angelesben egy illegális, földalatti viadalt néz végig, ahol megismerkedik egy szépséges, látszólag törékeny nővel, aki egyébként képzett harcművész. Sorsuk már ekkor összefonódik, még ha nem is sejtik, hogy hamarosan az ókorban fognak az életükért küzdeni, s szembe kell nézniük nem csak római légiósokkal és rejtélyes orgyilkosokkal, de természetfeletti lényekkel is.
 
Ha a cselekmény az időutazásra épül, az olvasó óhatatlanul is ellentmondásokat és logikai bukfenceket keres a koncepcióban, azonban a Katedrális már azért is nagy hatást tett rám, mert ilyeneket nem tudtam felfedezni. A világképe – amellett, hogy rendkívül érdekes és számtalan lehetőséget rejt magában – mentes a paradoxonoktól, ha bármilyen kétség vagy kérdés felmerülne, hamarosan megválaszolja, mindvégig profi módon építi fel a kitalált univerzum törvényeit. További pozitívum, hogy ötletes megoldásokkal ki is használja az általa alkotott szabályokat, hiszen a történet annyira szövevényes, hogy nem tudjuk, éppen mi történik, mekkora a hatása az időügynököknek vagy a misztikus hatalomnak, a rejtélyesség érzete az utolsó oldalakig megmarad.
 
Talán hangsúlyoznom sem kell, hogy az izgalom és a feszültség mind a közel ezer oldalon nagymértékben jelen volt. Habár a karakterek bemutatása alatt olykor kicsit leült az egyébként sodró lendület, ezeken a pontokon hamar túl tudott lendülni, és folytatta az olvasmányos stílust. A sok szereplő hiteles ábrázolására jutott elég idő, talán csak néhány kevésbé fontos mellékalak nem kapott megfelelő kidolgozást, de a figurák többsége (ami így is elég népes tábort jelent: Wilson és szerelme, az intervenciósok csapata, a Katedrális rangos emberei, ókori személyek) a műfajhoz képest egészen emberi jellemet kapott.
 
Egyedüli negatívumként talán csak azt említeném, hogy a regényben sok erotikus jelenetet találunk, valamennyivel többet, mint az elvárható lenne. Egy ideig nem is volt zavaró, hiszen illett az adott eseményhez, ám amikor már a sokadik hasonlót olvashattuk, valamelyest túlzásnak tűnt. Ettől függetlenül dicsérném a harmadik kiadást, a borítók (ugyanis eltérő festményt kapott a két kötet – mindenképpen kellemes ez a tendencia) már első látásra elnyerték a tetszésemet, Tikos Péter és Vass Richárd közös alkotása ezúttal is határozottan szép lett.
 
Mindent összevetve két igazán szórakoztató könyvet vehet kézbe az olvasó, melynek legnagyobb problémája mindösszesen az, hogy a folytatásra hónapokat kell várni (kivéve, ha valaki rendelkezik a régi kiadással, bár lehet érdemesebb a szebb újat beszerezni). A történet komplikáltsága garantálja, hogy végigizguljuk az oldalakat, a karakterek hamar megkedvelhetőek, míg a világkép kifejezetten lenyűgözően sikerült. A felnőtteknek szóló részek miatt nem ajánlom egy bizonyos kor alatt, de rajtuk kívül mindenki más élvezni fogja ezt a könnyen olvasható, izgalmas és ókori kultúrában meglepően gazdag fél-regényt.