Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

A 2011-es kiadás borítója valami olcsó, bóvli kiadvány benyomását keltette bennem, ami agresszívan rám akarja tukmálni magát, ha ezen múlt volna, biztosan nem veszem kézbe a könyvet. Még szerencse, hogy a cím jópofa, ezért mégis elhatároztam, hogy adok neki egy esélyt. És milyen jól tettem, mert a borítóval bármennyire is próbált a kiadó az ellenkezőjéről meggyőzni, Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény. Nem is csoda, hogy elkészült a filmes adaptációja, ennek kapcsán pedig újra kiadták a könyvet, mégpedig a filmes borítóval, ami lényegesen kellemesebb látvány.
 
A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never Again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is. Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.
 
Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan, mi fog történni a következő fejezetekben. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, ahol elmagyarázza az orosz kutatóknak, hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....
 
A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog. Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?