Főkép

A karácsonyi könyvdömping egyik legjobban várt megjelenése volt Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiájának befejező kötete, A kiválasztott. Az első két rész (Az éhezők viadala, Futótűz) magasra tette a lécet – az utóbbi évek legokosabb, legösszetettebb ifjúsági regényfolyamával ajándékozott meg bennünket (bár, hogy ez egyáltalán ifjúsági sorozat-e, arról megoszlanak a vélemények). Mint az ilyen sorozatok esetében általában, a befejezést nem minden félelem nélkül vettem kézbe – annyira könnyű lett volna elszúrni. Ám szerencsére Suzanne Collins magabiztosan ugrotta át a saját magának állított csapdákat: olyan messzire vitte a cselekményt a műfajban megszokott kliséktől, amennyire csak lehet, úgy fejezte be a történetet, ahogy a legkevésbé vártuk volna, és nem, nem adta meg magát a korszellemnek, és nem írt rózsaszín happy endet. Amiért nem győzök eléggé hálás lenni.
 
Az előző rész végén Katniss Everdeent, a lázadásával önkéntelenül a forradalom jelképévé váló lányt kimenekítették a felrobbantott Arénából, és a felkelők bázisára, az addig elpusztultnak hitt tizenharmadik körzetbe vitték. Felépülve sérüléseiből Katniss megismeri ezt az új világot, a lebombázott, majd a föld alatt újjáépített, katonai szabályok szerint élő körzet világát, ami bizonyos szempontból még kietlenebb, még élettelenebb, mint a tizenkét panemi körzet. A tizenharmadik körzet ugyanis egy monumentális katonai tábor. A túlélők a föld alatt több tíz emeletnyi mélységben építették ki városukat, napjaik szigorú rendben telnek, életük a kiképzés, és a fegyvereiket többre tartják, mint a gyermekeiket. Az olyan dolgok, mint a nevetés, a szeretet, a szépség, a szórakozás, itt értelmüket vesztették – minden és mindenki alárendelődik a háborúra való készülődésnek.
 
Annyira szívbemarkoló és kegyetlen dolog Collinstól, hogy az olvasó utolsó illúzióját is lerombolja: mert mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy a Kapitólium elnyomása után a tizenharmadik körzet maga a paradicsom, ahol az élet csupa játék és kacagás, és ahol a szerencsétlen menekültek otthonra lelhetnek – de nem, ők ott csupán újabb üres szájakat jelentenek, akiket etetni kell, újabb sebesülteket, akiket ápolni kell, vagy ami még rosszabb, a fiatalok potenciális fajfenntartókat. Ám ha belegondolunk, kegyetlenül realista is: hiszen egy diktatórikus rendszer megdöntéséhez nem paradicsomi állapotok kellenek, épp ellenkezőleg: vasfegyelem és politikai taktikák.
 
Ez a rendszer szippantaná be Katnisst, ha hagyná magát. A lány, aki lángra lobbant, aki előbb a kapitóliumi showbiznisz „sztárja”, majd a forradalom jelképe lett, most akarata ellenére kénytelen vállalni a fecsegőposzáta szerepét – ami nem is annyira különbözik az előzőtől. Ami az előző kötetben még csak sejtés volt, most már bizonyosság: a lázadók épp úgy kezelik Katnisst, mint a Kapitólium – gondosan megtervezett szerepet aggatnak rá, olyan kosztümmel, ami jól mutat a képernyőn, harctéri sminkkel, beállított sírással az elpusztított otthonában. Senki sem várja tőle, hogy harcoljon, hogy tegyen valamit, csak az a dolga, hogy arcát adja a médiaháborúhoz – egy olyan arcot, amit a lázadók és a „nép” látni akar. És hogy ezt elérjék, semmitől sem riadnak vissza.
 
Bűn lenne elárulni bármit a cselekményből – okos és fordulatos könyvvel van dolgunk, ami jó néhány meglepetést tartogat, és bizony vannak pontok, amikor a sarokba hajítanánk felháborodásunkban. Talán a legjobb húzása Collinsnak, hogy szépen felépítve, hitelesen és sajnos nagyon realistán ráébreszt minket arra, hogy ebben a háborúban mindkét oldal egyformán mocskos, kegyetlen és embertelen – miként minden háborúban. Mert nincs olyan, hogy jó háború – vannak jó célok, vannak olyan célok, amikért érdemes és kell is kiállni, háborúzni, ha kell, meghalni; de bármily nemes a cél, a háború mindig ártatlan áldozatokkal, rombolással, értékvesztéssel jár. És vannak, akik ebben a háborúsdiban meg tudják őrizni emberségüket, józan eszüket, ám vannak, akik nem: fáj látni, ahogy a harc kifordít magukból embereket, és mindennél jobban fáj, hogy vannak – mert mindig vannak – akik élvezik.
 
Katniss pedig ennek az egésznek a közepén, egy ráaggatott hazug szerepben sem akar mást, mint megóvni a szeretteit, és megölni Snow elnököt – nem a lázadók miatt, nem bármiféle elv, vagy politikai meggyőződés okán, hanem hogy bosszút álljon. Végig megmarad annak a dacos, olykor meggondolatlan, bármire képes lánynak, aki volt – félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy nem fejlődik, mert okosabb lesz és jobban átlátja saját szerepét, de a legfontosabb nem változik: józan és mély érzésű marad, amit tán a legnehezebb megőrizni ilyen időkben. És bár csinál ostobaságokat, soha nem adja fel az elveit, amivel kivívja a tiszteletünket – és amik segítenek neki újrakezdeni.
 
Mert mindig ez a legnehezebb. Új életet kezdeni, amikor mindent elvettek tőlünk, újraépíteni a világot egy ekkora pusztítás után. Ez az, amiről a könyvek általában hallgatnak – hogy a győzelmi eufória után mekkora erő kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk, és túllépjünk a múlton. Collins a legkevésbé várt módon fejezi be Katniss történetét, cukormáz nélkül, ám fájóan realistán – még csak hasonlót sem olvastam a műfajban, és csak remélni tudom, hogy olvasok még. Egy biztos: ha megkérdeznének, a piacon fellelhető ifjúsági fantasy vagy young adult könyvek közül ez lenne az első, amit bármelyik kamasznak a kezébe nyomnék.

Részlet a regényből