Főkép William Kingről nem tételezem fel, hogy gyerekkorában nézte kis Vuk kalandjait, mindazonáltal hip és hop, két hősének története úgy ugrik a sárkánykalandról a következő pofozkodásra, mint ahogyan az éhenkórász tinédzser róka kergette a békákat a vízparton.
 
Természetesen semmi idilli, vagy népmesébe illő jelenet nem vezeti fel a Káosz Második Nagy Háborúját, az északi pusztából végtelen sorokban előhömpölygő had, egyszerűen elpusztít mindent, ami útjába kerül. Ez a sors vár az emberek első komolyabb városára is (Praag), amely hírnevét a kétszáz évvel korábbi háborúban aratott diadalnak köszönheti – annak idején ugyanis itt sikerült döntő győzelmet aratni a káoszhordákon. Ez azonban a múlt, aminél a jelen sokkal rémítőbb, lévén most nincs kéznél egy akkora sereg, élén pár bajnokkal, hogy visszaverje az ellent. Ezért a városba szorult kisleviták csak önmagukkal számolhatnak az elkövetkező ostrom során.
 
Meg persze hőseinkkel, akik egy ideje már nem kettesben, hanem egy kisebb trollvadász különítmény élén keresik a dicső halált. Ez a terv persze Felixre nem érvényes, ő csupán krónikásként van jelen, aki azért forgatja kardját, Gotrek oldalán, hogy életben maradjon, és utólag megírja élményeit.
 
A sorozat ötödik kötete szinte nem szól másról, csak erről az ostromról, amihez képes a sztálingrádi csata hétvégi cserkészgyűlésnek számít. A káosz hívei ugyanis nem csak létszámukban múlják felül a Vörös Hadsereget, hanem a háttértámogatásban is. Egyrészt Démonszívű Arek személyében olyan vezetője van a hadnak, aki kellőképpen könyörtelen és számító, s van annyira okos, hogy a puszta erő mellett a mágiát is felhasználja. Ez a fejlemény végképp a hadserege javára billenti a mérleget. S ha mindez nem lenne elegendő, akkor még ott vannak tartaléknak a falon belül lévő káoszhívők.
 
Ez a kötet jobban tetszett, mint az előző, köszönhetően annak, hogy King jó érzékkel meséli el az ostromot, kezdve a támadók lépéseivel, a védők kétségbeesett harcával, folytatva a különféle mágikus praktikák leírásával, s menet közben nem feledkezik el a falakon belül lévők hangulatának bemutatásáról. A védők között meglapuló káoszhívők ténykedése pedig hozzáteszi azt a pluszt, amitől valóban izgalmassá válik a történet. Az különösen tetszett, hogy ezúttal megtudunk pár apróságot Gotrek múltjából – ráadásul mindezt az ellenség beszámolójából ismerjük meg.
 
Aki nem csak véres csataleírásokra vágyik, az Felix és kedvese, Ulrika kapcsolatának alakulásán is elmerenghet, ugyanis a szerelmesek viszonya tovább bonyolódik. Úgy tűnik a szerelmespár a végzet árnyékában sem tud veszekedés nélkül meglenni, és ez a fejlemény legalább akkora gondot okoz Felixnek, mint az ostrom várható végkimenetele.
 
Nem tudom, hogy az új fordítóknak köszönhető, vagy a szerző változtatott a stílusán, de ezúttal nem fordultak elő azok a fantáziagyilkos szóképek, jelzők, amelyek az előző kötetben esélyt sem hagytak bizonyos helyzetek, szereplők elképzelésére. Most ellenben elégedett vagyok, mert azt kaptam amire számítottam – sőt egy kicsivel talán többet is.