Főkép

Minden a mesékkel kezdődik. Vagy legalábbis olyan történetekkel, amelyeket komoly felnőttek alapban valótlannak minősítenek, és esélyük sincs a Nobel-díjra. Olyanokkal, melyekben a hagyományok és az emlékezés sajátos elegyeként az idősebbek kedvenc meséikkel szórakoztatják utódaikat, amelyekben nem csupán erkölcsi értékek és a való világ történései kapnak helyet, hanem a képzelet teremtményei is.

A nyugatinak nevezett kultúrkörben Hófehérkék pihennek üvegkoporsóikban, Hamupipőkék mosogatnak a konyhában, míg Piroska kosarával sétál az erdőben. Mindezen egyetlen gyerkőc sem botránkozik meg, hiszen szerintük a világban még MINDEN lehetséges.

Bezzeg a felnőtt mesékben – amelyek messzire gurultak ugyan a szépirodalom fájától, mégis meglepően népes rajongótábor közepén bontogatják színpompás virágaikat – egészen más a helyzet. Itt már nyomokban sem említik meg Hófehérkét és a hét törpét, nem kalauzolnak el bennünket a három kismalac, házába vagy Piroska nagymamájának kunyhójába.

A „komoly” fantasy vagy sci-fi történetek nem ilyenek. Pedig a gyökereik ott rejlenek az első meséskönyvekben, vagy azokban a görög és római írásokban, amelyet a nyugati kultúra gyermekkorában publikáltak. Igazságtalanság.

Na persze azt sem szeretnénk, ha Legolas vagy Gimli Csipkerózsika várába verekedné be magát, vagy ne adj isten egy Jordan könyvben felbukkanna Tündér Ilona. Nem, efféle dolgok csupán egy olyan világban történhetnek meg, amely már alapban furcsa hangulattal bír, és nincs köze a való élethez. Ahol nem szabad komolyan venni semmit, de azért nem szembesülünk trágár kifejezésekkel és alpári humorral. Ahol egy gigászi teknős cipeli a hátán álló négy elefántot, akik viszont egy jókora lapos korongot tartanak – egy egész világot. A két szó összevonásából pedig megszületik a Korongvilág, Pratchett utánozhatatlan szüleménye. Egy világ, tengerekkel és hegyekkel, folyókkal és piramisokkal – s amelyet egy percig sem próbál földi környezetbe helyezni az olvasó.

Ha valaki még nem olvasott egyet sem az eddig megjelent könyvekből, akkor neki elárulom, hogy két fő iránya van az itt játszódó regényeknek. Vagy a világ közepének/fővárosának/jelképének számító Ankh-Morpork városának varázslói/városőrei körül történnek furcsaságok, vagy pedig a vidék csendességét élvező boszorkányok hétköznapjain kacaghatunk. Ha mindez nem elég, akkor esetleg a HALÁL szórakoztat bennünket. Jelen esetben maradjunk a boszorkányoknál.

Halálát közeledni érezvén egy jóságos tündérkeresztanya (főállásban boszorkány) nem csupán utódát nevezi meg, hanem egyúttal feladattal is megbízza. Él a messzi Genuva városában egy árva leány, aki szolgálólányként várja sorsa jobbra fordulását. Pipőkének hívják és időnként a hamuhoz is van köze. Őt kell reménytelen helyzetéből kimenteni. Ugyanis erőszakkal férjhez kívánják adni. Egy királyfihoz. Borzasztó happy end a láthatáron.

De nincs olyan örömteli végkifejlet, amelyet ne tudna keresztülhúzni régi ismerősünk, Wiharvész Anyó (szintén boszorkány), főként, ha két kísérőt is maga mellett tudhat. Ám a mesék megátalkodott dolgok, s közvetlen közelről nem is olyan egyszerű túlélni Csipkerózsika várát, vagy rendbe tenni Piroska nagymamájának kunyhóját. Pedig ez még csak az utazás eleje.

Bűbájos könyv. A külhonba utazó boszorkányok nem csupán az idegen ételeket és italokat „szemlélik” meg, de a maguk módján (át)értelmezik a helyi szokásokat, és a helyükre teszik a meséket. Az meg már önmagában is faramuci helyzet, amikor egy fantasy szereplő a mesék helyett valódi élettel szeretné megajándékozni az embereket. Egy mesés történetben ezt csak úgy lehet megoldani, hogy amikor elkezdődik az élet, vége a mesének.
 
A szerző életrajza

Részlet a regényből