FőképA tizenkilencedik század utolsó éveiben járunk, Londonban: Viktória királynő több mint fél évszázada irányítja vasmarokkal birodalmát, az angol gyarmatbirodalom minden elképzelhető méretet felülmúl, a felső osztályok saját gazdagságuk és felsőbbrendűségük tudatában próbálják konzerválni addig megszokott életüket és világképüket, azonban nem vethetnek gátat a történelmi, társadalmi és tudományos változásoknak. London népe forrong, a munkások tömegei jobb életkörülményeket akarnak, a Cheapside-ot titokzatos sorozatgyilkosok tartják rettegésben, a tudomány pedig nap mint nap újabb felfedezéseket kínál: előbb Darwin borzolja az érzékenyebb gyomrú olvasók idegeit, majd megjelenik H. G. Wells könyve, Az időgép.
 
A divatos társaság rögtön ráharap az időutazás témájára, hisz mi lehetne izgalmasabb, mint megtudni, milyen kalapokat hordanak a jövőben, s akad néhány szemfüles üzletember is, aki pénzt és energiát nem kímélve társasutazásra invitálja vendégeit – a jövőbe. Mégpedig a 2000. év Londonjába, amit porig rombolt az automaták serege, és ahol a hős Shackleton kapitány az automaták vezérével, Salamonnal vív épp sorsdöntő ütközetet.
 
Félix J. Palma regénye, Az idő térképe első ránézésre viktoriánus köntösbe bújtatott kalandregény, ám valójában jóval több annál – sci-fi, kalandregény, romantikus történet, társadalomkritika, elmélkedés a művészet mibenlétéről és az emberi hiszékenységről, és mindenekelőtt egy óriási főhajtás H. G. Wells előtt. Hatalmas műfaji katyvasz, ami valami egészen egyedivé áll össze, hogy aztán a végeredmény egy minden ízében elbűvölő, okos, fordulatos, elgondolkodtató regény legyen.
 
Megszámlálni sem tudom, hányszor veri át olvasóját Palma a történet során – ami nem is egy történet, hanem legalább három. Az első rész olvastakor még hajlamosak vagyunk elhinni, hogy sci-fit olvasunk, egy utcalányba szerelmes nemes ficsúr időutazását a múltba, hogy megmentse szerelmét Hasfelmetsző Jack-től. Elég hamar kiderül, hogy jól meg lettünk vezetve, Palma pedig dörzsöli a tenyerét az íróasztala mögött, hogy milyen jól átverte az olvasót és a főhősét is – és ez még csak a kezdet. Ahányszor azt hinnénk, kezünkben a megoldás, és végre átlátunk a mesterkedésein, újfent csavar egyet a történeten – ami lehetne idegesítő is, de nem az. Palma van annyira jó író, hogy simán megbocsátunk neki, mert olyasmivel ajándékoz meg minket, amivel manapság már nagyon kevesen: mesél. Gátlástalanul, logikátlanul, ide-oda csapongva, tanulságoktól sem mentesen, bevonva minket a mesébe.
 
És megidéz – egy kort, egy műfajt, egy nagy elődöt. Az idő térképe után azt kell mondjam, nem tudom, milyen Félix J. Palma stílusa, viszont azt tudom, hogy elképesztő profizmussal idézi meg a viktoriánus regényírókat. Narrátora főszereplővé lép elő, ki-kiszól az olvasó felé, folyamatos jelenlétével biztosítva minket arról, hogy ő minden titkok tudója – az olykor elejtett cselekményszálakat kicsit összefoglalja nekünk, mikor újra felvesszük őket; a néhánytíz oldalra magára hagyott szereplőkről elmeséli, mi történt velük azóta; az újonnan megismert szereplőkről pedig gátlástalanul a fülünkbe suttogja pletykáit. Hogy aztán az újabb történetet így vezesse be: „Ha tetszett a múltba tett utazásunk, nyájas olvasó, következő izgalmas füzetecskénk abban a szerencsében részesít, hogy eljuthatsz a jövőbe (…)”.
 
Az ilyen kiszólásokért imádom ezt a narrátort, és hajtok fejet Palma előtt, aki úgy parafrál, hogy közben minden sorából csak úgy süt a rajongás a korabeli regényírók iránt, ugyanakkor cseppet sem burkolt iróniával ír szereplőiről. Akik a létező legostobább módon hagyják magukat megvezetni, és gabalyodnak bele a legvalószínűtlenebb kalandokba, amikből aztán rendre Wells segítségével másznak ki. A három különálló történet, melyek helyet kaptak a kötetben, mind az időutazás rejtélyét járják körül, időgéppel, a múlt avagy a jövő megváltoztatásával, időőrökkel, gyilkosságokkal – hogy aztán a végére kiderüljön, hogy minden cselekedetünket a szerelem vezérli. Palma ízig-vérig romantikus alkat lehet, olyan szépen szövi bele kalandos sci-fi történeteibe a szerelmi szálat – persze az is lehet, hogy játszik velünk, és ez is csak egy műfaji fricska.
 
Nem csak a narrátor stílusa idézi meg tökéletesen a kort, a könyv hangulata is remek – már az első oldalak után a Viktória-kori Londonban érezhetjük magunkat, akár az előkelő villákról, akár a mocskos londoni utcákról van szó, Palma szinte filmszerűen tárja elénk őket. Ahogy a szereplői is egytől egyig a kor emberei, legyen szó utcai tolvajokról, nyerészkedő üzletemberekről, elkényeztetett kisasszonyokról vagy páváskodó úriemberekről, mindenki hiteles, élő, többdimenziós figura.
 
A kulcsfigurává előléptetett Wells mellett feltűnik a könyvben Bram Stoker és Henry James is, no meg egy korokon átutazó könyvtolvaj, aki a világ legkülönlegesebb könyvtárát akarja összeállítani – úgy, hogy kedvenc könyvei kéziratát még a megjelenésük előtt ellopja, így azokat rajta kívül senki más nem ismerheti meg. Azt hiszem, ez a szál méltán válhat a könyvrajongók kedvencévé. Ám túl azon, hogy az egész könyv Az időgép „leszármazottja”, még jó néhány, az időutazás témakörét érintő könyv és film megidéződik – Palma az egész tudományos-fantasztikus műfaj előtt hajt fejet.
 
Külön tanulmányt érdemelne a könyv befejezése – az utolsó néhány oldalon Palma valami olyasmit csinál, amitől általában messzire elhajítunk egy könyvet: beleírja saját magát és az írásról, jelen könyv írásáról szóló gondolatait a regénybe. Hogy ebben az esetben mégsem hajítjuk el, hanem széles vigyorral csukjuk be, hogy aztán újra meg újra elolvassuk azt a három-négy oldalt, az Palma zsenialitását mutatja. Ahogy az itt már abszolút főszereplő Wells szerepébe helyezkedve befejezi ezt a könyvet, olyat én még nem olvastam – nem mintha annyira eredeti lenne, vagy formabontó, egyszerűen olyan kedves, őszinte, szerethető, ironikus, amilyet ritkán látunk. Már csak ezért a befejezésért is megéri elolvasni.