Christopher Moore: Totál szívás

A Totál szívás a Vérszívó démonok (kb. 12 évvel később írt) folytatása, és a vége nem hagy kétséget afelől, hogy ennyivel nem ússzuk meg, trilógia lesz belőle. De hát miből nem?!
 
Christopher Moore cseppet sem lett normálisabb, sőt, megkockáztatom, legelvetemültebb regénye ez, amivel főleg arra célzok, hogy mocskosszájúbb, mint valaha, és teljes mértékben az olvasón múlik, hogy képes-e mindezt viccesnek felfogni.
 
Megfelelő nézőpontból szegénységi bizonyítvány, ha igen, de mivel ezért egyelőre nem jár Dunába lövés, elárulom, én is eme lelki szegények közé tartozom. Moore, ha szabad így fogalmaznom, kib…ottul szórakoztató tud lenni, bár ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy felszínes élvezetnél többet rejt ez a könyve.
 
Pedig valahol de. Ugyanis a sok szalonképtelen beszólás, kevésnek semmiképp sem nevezhető mennyiségű altáji illetve szexuális jellegű poén mellett vannak itt mélyebben szántó gondolatok is, például úgy általában a nyugati civilizációról; meg kifinomultabb humor, amennyiben ez a könyv kb. minden vámpírregény-irányzat paródiája is, még ha nem is direktben. Épp attól kifinomultabb.
 
A nagy ősök és Anne Rice stílusa épp úgy felbukkan, mint a ma divatos vonal. Magam mondjuk nem olvastam még Laurell K. Hamilton egy fia könyvét sem, de úgy tippelek, hogy azon rajongói, akiknek humort is adott a jóisten, szénné fogják kacagni magukat a Totál szívás szexjelenetein.
 
A regény percre pontosan ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első rész elejtette, így aki azt nem olvasta, itt tessen szíves felhagyni eme cikk tovább böngészésével. Szóval Jody, akit egy ősöreg vámpír tett szintén vérszívóvá, vámpírt csinál 19 éves szerelméből, Tommy Flood-ból, aki ezen azért eléggé kiakad, mert vámpírnak lenni szívás.
 
A páros kezdeti csetlés-botlását az új pályán továbbiak követik, csak azokban már részt vesz a rendőrség két már ismert nyomozója, az ősöreg vámpírt az első részben kinyíró Állatok (Tommy volt éjjeli műszakos kollégái a bevásárlóközpontból), maga az említett vén kriptaszökevény (aki újabban citromsárga melegítőben flangál), és még mások is. És a részvétel nem feltétlenül jó szándékú.
 
A könyv talán legmókásabb részei az ifjú vámpírpár új szolgájának, a Mocskos melóban már rövid szerepet kapott Abby Normal-nak a naplóbejegyzései. Nem tudom, él-e ember a földön, aki így beszél, avagy ír, mint ez a tizenhat éves kis gótpunk pi… akarom mondani leányka, de Moore elég konkrétan alázza rajta keresztül a tini emosokat, Twilight-fanokat és gótikamónikákat.
 
Más tekintetben azonban Moore mindenkit szívat, frankón hülyére veszi az egész maga alkotta bagázst és az olvasót is, egyrészt, mert sokkal többre is képes ez a fazon (lásd Biff evangéliuma), másrészt, meg mert tudja jól, hogy ha valamikor, akkor mostanában egy rakás ember megveszi ezt a könyvet, mert ugye a fél világ a vámpíromságra van rágyógyulva, ami régebben csak az elitista, öngyi hajlamú gótok, s idővel a setétséggel megfertőzött metalosok, meg persze a Poe, Lovecraft és hasonlók pókhálós zugokban borongó rajongóinak a privilégiuma volt.
 
Ezzel együtt a könyv talán legjobb része az utószó, melyben Moore leírja, San Francisco Császárát kiről is mintázta. A Császár régi, visszatérő, egyben alighanem legjobb figurája, és a Mocskos meló-ból ismerős Charlie Asher is felbukkan egy pillanatra, stb. Ezek azért jók, mert aki nem olvasott még Moore-tól semmit, annak aztán semmit nem jelentenek, de aki meg mindet, az örül neki. Moore rendes a rajongóival, mint a Mikulás.

Részlet a regényből