Főkép

Egy jó krimiben vagy a bűnügy, vagy a nyomozó személye, vagy a kettő együtt van annyira összetett, és a kapott információ ezekről meg annyira kevés, hogy az egyszeri olvasó ne tudja letenni a könyvet addig, amíg azt nem muszáj.
Egy jó regény meg van annyira részletes, hogy ne akarjunk az általa teremtett világból kilépni.
 
A kettő között feszül némi érdekellentét, hiszen egy virágos réttől senkiben nem vetődik fel a kérdés, hogy „Ki ölte meg Kovács Bélát?”; és egy autós üldözésről olvasva valahogy nekem még sosem jutott eszembe, hogy vajon milyen fák szegélyezhetik az utat?
 
Mégis vannak olyan krimi-írók, akik annyira jól adagolják mindkettőt, hogy szinte ott vagyunk a cselekmények helyszínén és mégsem ásítozunk történésekre várva.
 
Komoly kihívás, amit Kondor Vilmos könnyedén és elegánsan old meg Bűnös Budapest című krimijében, amelyben minden szereplő valóságos, a leírt város tényleg létezett és tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi is történt.
Ugyan szerintem az író aduja a végén nem igazán ütős, és mérsékelten reális, de ez simán következhet abból is, hogy lényegesen kevesebb kortörténeti tudással rendelkezem, mint ő.
 
„Ne már túl vidám helyen!”, gondolhatta magában, amikor regényének színhelyéül a ’39-es Budapestet választotta.
A lengyel határ menekültektől zsúfolt, Budapesten meg már lazán cenzúrázzák a híreket. Viszont még lehet kávéházakban ebédelni, portások ülnek a kapuknál és a nyilasokat mindenki nagyhangú bohócoknak tartja csupán.
 
A „rendszer” még nem üzemel vasszigorral, de üzemel, és ez elég nyomasztó. Persze a harmincas évek Budapestje nem tud igazán sötét lenni, mert Budapest alapvetően egy jó hely, remek kávéházakkal, ma teljesen idétlennek tűnő nevekkel – Mancika – és rengeteg élettel.
 
Az újságírókat a modorosság árnyéka nélkül emlegetik zsurnalisztaként, a házmesterek mindenkiről tudnak mindent, és egy férfi nem fog egy nőt csak azért tegezni, mert hosszú ideje boldog házasságban élnek.
Van Zsolnay ünnepi alkalmakra, és a hölgyek hosszú szipka végére csúsztatják a cigarettát.
 
A főfelügyelők meg nyugalomba vonulnak ahelyett, hogy nyugdíjaznák őket. Ami persze csak annyit jelent, hogy végre a régebbi ügyeikkel foglalkozhatnak könyvírás címén, és nem újabbakkal kell törődniük.
És persze az egyiküket még Nemes Sándornak is hívják, nem valami Kovács Bélának.
 
Aki kap egy ügyet. Van benne kábítószer, külügyminisztérium és nagyon ellenszenves megbízó, ellenben nulla nyom. Meg egy újságíró. Azok mindig csak bonyolítják a helyzetet.
 
Gordon Zsigmond, az újságíró egy fiatal kollégája ügyében kezd nyomozni, de a végén már Bécsben kérdezget budapesti játékbarlangok után. És keresztezi Nemes ügyét. (Bocsánat, nem tudtam kihagyni).
Mindketten az előző rendszerből hátrahagyott liberális csökevények, fájdalmas múlttal, ami szinte végzetesen ehhez a városhoz köti őket.
 
Egy témájában is mai regényben az újságíró nőnemű lenne, és szolid vibrálás jellemezné a két karakter viszonyát. Itt ellenben nincs igazán viszony, mivel ahhoz elég keveset találkoznak, és nem is ismerik egymást eléggé, és jellemzően a női nemhez vonzódnak.
 
A „Szemtől szemben” ezek szerint nem csak rám volt nagy hatással. A két karakter igazi úriemberként viszonyul mindenhez, így egymáshoz is. Mindig tudják, hogy mit akarnak. Igazi békebeli macsók.
A regényben szereplő nők – a korhoz abszolút hűen – a háttérben maradnak, és csak kevesüknek adatik meg igazán irányító szerep. De talán ezt senki nem sajnálja, amíg ennyire jól mutatnak cigarettaszipkával a kezükben.
 
Akárhonnan is közelítek a Bűnös Budapest felé, mindig „csak” egy érdekes, letehetetlen könyvet találok, ami szinte hibátlan. Nem strandra vagy vonatra, vagy iskolaszünetre, hanem bármilyen alkalommal, könnyen olvasható, szórakoztató könyv.
 
Részlet a regényből