Főkép Végre magyarul is megjelent a három legjobb Tintin kaland egyike. Ez még úgy is varázslatos érzés, hogy fogalmam sincs, mikorra várható a másik kettő; hogy a szövegezés fura, mivel időnként a buborékokba csak kisebb betűméretből fért be a magyar szöveg.
Nem értek hozzá, így nem tudom, mekkora munkával lehetett volna rövidebbre szerkeszteni a mondanivalót, csak azt látom, hogy ez így nem szép.
 
Véleményem szerint egyébként a történet hibátlan, egyfajta szakadatlan akcióorgia – amolyan kiscserkész módra.
Megvan benne az Indiana Jones filmek első két részében megszokott folyamatos akció, ami szakadatlan utazással párosul. Innen pedig már csak egy lépés, hogy új műfajcímkét teremtsünk, ami ugyan nem teljesen magyar, de jól hangzik. Road movie-akciókaland – képregényben.

Attól kezdve ugyanis, hogy hőseink vonatra szállnak, egészen a Naptemplomba történő megérkezésükig folyamatosan veszélyben az életük. Hol az elemekkel, hogy a vadon állataival, hol pedig a helybéliek jelentette fenyegetéssel kell megküzdeniük.

Abból a szempontból is különleges ez a kaland, mivel Tintin (illetve Haddock kapitány) első ízben öl embert – még ha ez csupán közvetett gyilkosság is, s a korhatárra való tekintettel egyébként is „burkoltan” látjuk az eseményeket.
 
A cselekmény nagyon jól kitalált, nem találtam benne logikai bukfencet (a sötét barlangban például azért tudnak tájékozódni, mert a falakat foszforeszkáló anyag borítja), és nincs olyan sehová sem vezető kitérő, mint például az előző rész önmagában roppant mód humoros gömbvillámos jelente.

Ez csak részben köszönhető az évek során több alkalommal végrehajtott javításoknak (színezés, hátterek és szereplők javítása, a szöveg módosítása, pár feleslegesnek ítélt panel kihagyása – egyszóval a szokásos eljárás, amelyen majd mindegyik Tintin epizód átesett az évek során).
Úgy gondolom Hergé különösen ihletett állapotban kezdte el rajzolni ezt az epizódot.
 
A humorért ezúttal is Haddock kapitány felel, aki egyrészt ismét enged az alkohol iránti vonzalmának, másrészt nézeteltérésbe keveredik a lámákkal.
Káromkodásai pedig továbbra is mókásak: tiszta időutazás vagy vasárnapi matiné, hiszen manapság sokkal csúnyább kifejezéseket használunk dühünk kifejezésére.
 
A rajzokon egyébként érződik, hogy Hergé előzetesen alapos kutatómunkát végzett. Az inka épületek például nagyon hasonlítanak a valódi Machu Picchu romjaira, de a hegyivasút is meglepően életszerű.
Egyes vélemények szerint a végső inka áldozati szertartás sem teljesen légből kapott.
 
Természetesen nem Hergé az egyetlen, aki elképzelte, miként maradhattak fenn napjainkig a spanyol hódítók által legyilkolt indián uralkodók (inkák) leszármazottai. Gondolok itt Gaston Leroux regényére (A Nap felesége), vagy Karl May könyvére (Az inka öröksége).
 
A Naptemplom kimondottan ihletett alkotás, sokkal mozgalmasabb mint az előző rész (A 7 kristálygömb) és a nyilvánvaló túlzások ellenére (gondolok itt a dzsungelbéli veszedelmekre) is megállja a helyét - a huszonegyedik században is.