Richard Morgan: Dühöngő fúriák
Írta: Galgóczi Tamás | 2009. 04. 12.
Kérem szépen ez itt a „Harmadik típusú találkozás” Richard Morgan jól kitalált, magyar ősökkel rendelkező sci-fi hősével. Takeshi Kovacs - ha őszinte vagyok, akkor ez a név is csak angolszász írónak juthatott az eszébe, hiszen a japánok is előre teszik a családnevet, akárcsak mi – szóval hogy lehet ilyen nevet kitalálni?
A találkozás azért harmadik típusú, mert immáron harmadik alkalommal futunk össze hősünkkel, aki ismét új oldaláról mutatkozik be. A hajdani keménykötésű magánszimat-intergalaktikus ügynök keverék ezúttal szervezett alvilági melósként startol, hogy aztán menet közben az egész világ a feje tetejére álljon.
A második kötet óta eltelt kétszáz év, és ez már önmagában is különös. Merthogy ugye a nyugati civilizáció technokrata szemlélete folyamatos fejlődést jelent.
Ha megnézem, mennyit változott a világ az utolsó kétszáz évben, azt kell mondjam, Morgan nemes egyszerűséggel lefagyasztja Kovacs szülőbolygóját. Harlan Világán ugyanis nem sok minden változott (mármint technikai fejlettséget nézve), sőt a társadalom is nagyjából ugyanolyan maradt.
Ezt tartom a könyv egyetlen logikai hibájának, amit a bolygó körül keringő, a néhai marslakók által odatelepített műholdak repülésgátló tevékenysége sem magyaráz meg.
Ettől eltekintve viszonyt azt mondom ez a legjobb regény amit, eddig olvastam tőle. Ez már nem az újdonság varázsa feletti örvendezés, hanem az alaposan átgondolt sci-fi okozta tisztelet és hűha.
Megjegyezem, aki még nem olvasott Morgantól semmit, az jobban jár, ha az első, Valós halál című könyvvel kezd. Nem mintha a Dühöngő fúriák nem lenne önállóan is élvezhető alkotás (az események megértéshez szükséges múltidéző háttérinfókat mindig megkapjuk), de jóval összetettebb, mint amivel az utóbbi időkben találkoztam, s ezért nem árt némi felkészülés.
A regény első felénél voltak gondjaim, nem tudtam a fordító munkájával van baj, vagy valóban bukdácsol a történet. De aztán minden megváltozott, és ismét az a helyzet állt elő, amikor semmi kedvem letenni az éppen olvasott könyvet. Merthogy a cselekmény annyira fordulatossá vált, amit nem volt szívem szünetekkel megszakítani.
Ha mást nem is nézek, már ez a nagyon-nagyon összetett történetszövés is kiérdemli a csillagos ötöst. Morgan azonban ennél is tovább megy, elfilózik a vallás és az emberi agy digitalizálása (ami elvileg az örök életet jelenti) közötti feszültségen, a hatalom természetén, ismét szóba kerülnek a marslakók, s persze Kovacs jellemének fejlődése/alakulása.
Mindezt cseppet sem szájbarágós formában kapjuk, időnként a szereplők eldiskurálnak, vagy csak Kovacs elmélkedik magában – az olvasó meg csak ámul és bámul. Ettől aztán végleg zseniális az egész.
A szerző nyilatkozatai alapján nincs tovább, elértünk arra a pontra, ahonnan nem viszi tovább a történetet. Elfogadom az érvelését – de igazán rajongóbarát gesztusként megírhatna pár korábbi küldetést.
Regényrészlet: