Főkép

Eddig is tudtam, Georges Simenon saját időrendje szerint írja választott nyomozójának eseteit, de akkora váltásra nem számítottam, mint ami a magyarul előzőleg megjelent kötet (Maigret első nyomozása) és a mostani között van, elvégre ezúttal mackótermetű hűsünk nyugdíjasként bukkan fel az oldalakon.

Maigret Párizstól távol, vidéki visszavonultságban él feleségével, szemlátomást elégedetten helyével a világban. Sikerült elkerülnie azt a veszélyt, amit a rendszeresen végzett munka megszűnése okoz kortársai többségének, vagyis nem unatkozik, képes értelmes elfoglaltsággal (kertészkedés, sétálás) kitölteni korlátlan szabadidejét. Ha nagy néha meglátogatja valamelyik volt beosztottja, a rendőri ügyekről nem beszélnek.

Ráadásul az egészségével sincs baj, egyszóval igazán elégedett lehet – és tagadhatatlanul az is. Éppen ezért váratlanul éri, amikor otthonában felkeresi egy édesapjáért aggódó fiatalember. A féltés alanya a világ másik felében, New Yorkban él. Az ifjú meséje zavaros, elsőre nem is értem, mit remél a nyugdíjas rendőrtiszttől – de Maigret „szimatot” fog, és mire kettőt pislantanánk, már megbízójával együtt úton van az újvilágba.

Ahol már járt korábban (Maigret és a vizsgálóbíró), bár sosem vált az ország lelkes hívévé, főként a fene nagy szabadságjogokkal nem bírt kiegyezni, mivel az véleménye szerint gátolja a hatékony rendőri munkát. No meg franciás kiejtését sem értik meg elsőre-másodikra a helybéliek – ez pedig hosszabb távon idegesítően hat rá. Aztán a korlátlan tegeződés, keresztnéven szólítás sem nyeri el a tetszését. Egyetlen pozitív hozadéka van hivatalos útjainak, mégpedig kapcsolata az itteni hatóságok képviselőivel.

Mindez eszébe jut, miközben a Szabadság-szobor árnyékában hánykolódnak a viharos vízen. Egyébként jó darabig ez az utolsó nyugodt pillanata, mivel partraszállás után azonmód elveszíti útitársát, és a fogadtatása is különös felhangokkal tarkított. Az gyorsan nyilvánvalóvá válik számára (is): valami zajlik a háttérben – de bevallom, találgatásaimmal közelében sem jártam az igazságnak. Szerencsére Maigret még hatvan felett is mindig megérzi a hazugságot, és persze az évtizedes rutin is dolgozik benne.

Egyáltalán nem érzem a regényen az 1946-os dátumot (ekkor íródott-jelent meg első ízben), mert bár vitathatatlan tény, hogy hiányoznak belőle a modern világra utaló jelek (mobiltelefon mondjuk), mégis érzem rajta azt a kortalanságot, amitől a történet harminc év múlva is érthető, élvezhető lesz az olvasó számára.
Márpedig – véleményem szerint legalábbis – ehhez zseni kell.

A szerző életrajza