77 (hetvenhét)

Ahogy az Illyés Gyula gyűjtésében-átköltésében megjelent Hetvenhét magyar népmese című örökérvényű kötetre utaló cím is jelzi, a Delta Műhely által kiírt pályázatra olyan novellákat vártak, amik a magyar népmesék káprázatosan gazdag tárházán alapulnak, ám azokat minél egyénibb módon értelmezik újra, fordítják ki, változtatják meg.

A számos pályamű közül hét alkotást jutalmazott a három tagú zsűri azzal, hogy bekerülhettek a 77-be. Azonban az újabb csodaszép Sánta Kira borítófestménnyel díszített borító ráadásul további 7 novellát is tartalmaz, a magyar fantasy színtéren jobbára jól ismert nevektől származó kis gyöngyszemeket.

Általánosságban elmondható, hogy mind a kétszer 7 írás sajátos módon alkalmaz magyar népmesei elemeket.
Van, amelyikben csupán egyetlen apró momentumot emelt át az író valamely régi szép történetünkből, míg olyan is akad, ami, noha teljesen új szemszögből mutat be egy jól ismert sztorit, annak menetén mit sem változtatott.
Ennek megfelelően nincs két akár csak nagy vonalakban is hasonlító írás a kötetben, s ez a változatosság valóban gyönyörködtető, és pontosan azt adja, amiért egy novella-válogatást jó lehet olvasni.

A díjnyertes 7 mindegyik darabja valóban üde és érdekes megközelítést képvisel, és mind a hét ifjú író megérdemli, hogy a képzelet irodalmának honi kedvelői megjegyezzék nevüket, és támogassák őket (akár csak azzal, hogy megveszik ezt a kötetet, s eztán odafigyelnek rájuk).

Ugyanakkor nem lennék teljesen őszinte, ha nem írnám le, csupán egy van közöttük, akinek írása felér a ráadás 7 íróinak munkáival – de ő, Körmendi Ágnes, pontosan az a kivétel, akitől a ráadások között is találunk egyet.
Ugyanis míg a díjnyertesek esetében is érzem, hogy saját érzéseik, gondolataik, akár élményeik is átsejlenek műveiken, a ráadás ismert íróinak alkotásai életbölcsességet és jó értelemben vett profikhoz illő átgondoltságot, szerkesztést, felépítést is mutatnak.

Körmendi Ági „Aranyalmák” című novellája nyitja a 77-et, mely írás a klasszikus fantasy kategória első helyezettje lett, mégis azt emelném ki vele kapcsolatban az első helyen, amire csupán a kötet végén jön rá a figyelmes olvasó: hogy ez az egyetlen olyan mű a kötetben, ami megmaradt igazi mesének.
Még akkor is, ha főszereplője, a tündérnép egy kedves bajkeverő tagja meséli el, ami persze a népmesékben nem jellemző.

A hangnem, a hangvétel sem feltétlenül mesés, ám a novellának olyan derűs, vidám kisugárzása van, s oly’ kedves befejezése, ami a további 13-ra nem jellemző.
És bár nem tartozna mindenkire, aki e sorokat olvassa, elárulom, hogy a kötet szerzői közül nem egyet ismerek személyesen, de egyiküket sem oly’ régóta (épp 7 éve), mint Ágnest, és egészen különleges élmény volt az írásait úgy olvasni, hogy egyik-másik számomra ismerős szófordulatához gesztust, hanglejtést is tudtam társítani, tudván, hogy egy kicsit az ő bensője mosolyog rám.

És nem hiszem, hogy mindenki így volna ezzel, ha ismerősének műveit olvassa – ez inkább Körmendi kisasszony írói nagyszerűségét tükrözi. Ajánlom minden olyan olvasó figyelmébe, aki egész lényével tud olvasni.

A klasszikus fantasy kategória további két helyezettje közül Péterdi Bálint műve, a „Soha többé nem látom Fülest!” kissé olyan, mintha egy Ars Magica, vagy legalábbis Raoul Renier-féle Mersant-sztorit kevernénk népmesei elemekkel, s valamiféle sötét humor is megcsillan benne. Többet nem árulok el, mert nem illik lelőni a poént.

Lőrinczy Judit „Fehér felhőn fekete holló”-ja atmoszférájával, szép nyelvezetével hat. Valamelyest a népballadákat idézi, noha egy királylányról szól, aki mindhiába keresi kérői hada közt az igazit, mígnem megérkezik szívének feketébe öltözött elrablója – mindazonáltal a novella szerkesztése nagyon is fantasy- vagy akár film-szerű azokkal a költői betétekkel, amiket nem is tudom, helyes-e flashbacknek nevezni.

A modern fantasy kategóriába került Kolozsvári Zsófia „Három csomó”-ja, noha sem ízesen vidékies-régies nyelvezete, sem témája nem utal semmire, ami kimondottan modern. De ez mindegy is, attól még ez is jól sikerült mű, mely egy cigánylányról szól, aki beleszeret a legkisebbik Zsigmondffy-ba, s akinek anyja tesz róla, hogy a nyalka nemesúrfi szíve is Ilonka felé forduljon.

Horváth György „Sánta farkas”-a azonban ízig-vérig modern, egy alternatív (jelenkori vagy közeli jövőbeli) Budapesten játszódik, s mesélője egy farkasember, aki a természetfeletti illetve alvilági lények kedvenc kocsmájának törzsvendége.
Ebben a novellában az aranyalmafa, és a hozzá kapcsolódó népmesék elemei bukkannak fel, és keverednek a World Of Darkness-szel rokon világgal és figurákkal, és az benne a jó, hogy végig izgalmas, és az író önironikus huszárvágására is csak csettinteni lehet a végén.
Pont olyan zsivány, amilyen az a pár léhűtő, minden hájjal megkent lény, akikről ír.

A science fiction kategória mindkét helyezettje a „Kis gömböc” című, alapból is elég „parázós” meséhez nyúlt, s milyen jó, hogy mindketten egészen mást hoztak ki belőle!
Hernád Péter „Az elhárítók”-ban a magyar titkosszolgálat egyik feltörekvő századosának különös felfedezéséről ír, ami épp a kis gömböccel kapcsolatos meséket hozza összefüggésbe a földönkívüliekkel.
Jobbágy Tibor viszont „A Gömböc” című novellában egy űrbéli kísérlet alanyának teszi meg a gömböcöt, egy különös, félig növény, félig állat lényét, ami egy űrbázison növekedve megmenthetné a túlnépesedett, élelmiszerforrásainak végén járó emberiséget – ha nem történne valami hiba...

A 7 ráadást Csigás Gábortól a „Névtelen királyok” nyitja. Nem ez az egyetlen novella a kötetben, ami azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a mesék, mítoszok és legendák mely mértékben türközik a valóságot, viszont az egyetlen, ami kimondva ad rá választ: egy olyasvalaki mesél itt, aki ott volt, akivel megtörtént mindaz, ami aztán a különféle történetekben így-úgy eltorzulva él tovább.
Mindazonáltal inkább mítoszokat, mintsem meséket idéz az írás, és szívesen vennék belőle még sokkal többet, hiszen izgalmas az alapötlet.

Raoul Renier két írása közül „A vasorrú bába” afféle mágikus realizmusként is felfogható, amennyiben teljesen valószerű magyarázatot szolgáltat arra, mint is lett egy szegény, szerencsétlen és csúf leányzóból vasorrú bába, mint kényszerítette rá az emberi gonoszság, hogy olyanokat tegyen, amilyeneket.
Alapvetően jó is, Renier-től nem is vár az olvasó mást, mindazonáltal kicsit zavar a tanmese jelleg.

A másik Renier mű sajnos hibásan került a kötetbe, de a www.deltavision.hu honlapról letölthető. A „Sárkányölő Bende” szintén realisztikus és enyhén cinikus verzióját adja egy régi mesehősnek és a köré szövődött csudás történeteknek, s Renier, amellett, hogy itt is odateszi a tutit, nem hazudtolja meg önmagát a kiemelkedően stílusos nyelvezet terén sem.

Molnár B. Gábor, avagy John J. Sherwood eddigi műveit nem ismertem, mivel jó ideje nem mozgatnak meg a m.a.g.u.s.-hoz némileg futószalagon érkező regények, de itt szereplő novellája kapcsán úgy látom, érdemes lesz beszereznem „Abbitkirálynő” és „Hőseposz” című regényeit.
Az „Árgyélus és Balga” ugyanis olyan írót mutat, aki tud bánni a magyar nyelvvel és az atmoszférával.

Maga a novella az Árgyélus királyfi és Tündér Ilona meséjét írja át modern, misztikus fantasy-vé, helyenként úgy jelenítve meg a különös, csodás népmesei fordulatokat, ahogy azok egy mai emberre hatnának (ha úgy tetszik, még a Twin Peaks-et sem tartom hülyeségnek felhozni párhuzamként – de ezek csak apró momentumok!).
Nem is a sztori fog meg benne, hanem az, ahogy bánik vele, meg az írói kifejezéssel. Ügyes!

László Zoltán, a Nagate szerzője nem hazudtolja meg belé fektetett bizalmamat, a „Kalamona” is gyöngyszem, még ha nem is annyira üdítően újító ebben a társaságban. A címszereplő mesél, a leányrabló, szélkötő, ezerszer is elátkozott szörnyeteg, aki lelkének kietlen magányában szenved – fájdalma szinte balladai, ahogy a novella vége is.

A másik Körmendi írás, a „Meglepetés” egy különös, ősi kastélyról szól, mely a Mecsekben található.
Ide érkezik Mihály, csupa energia és vidámság lánya, Virág, és a kelta mítoszokat kutató ír látogatójuk, Lou, hogy felderítsék, vajon tényleg tündérek állnak-e amögött, hogy a romos kastélyt képtelenség újjáépíteni, mivel minden éjjel eltünteti valaki vagy valami az előző napi munka eredményeit.
Itt is azt érzem, hogy annyira jó az alapötlet, hogy szívesen olvasnék még sokkal többet magyar helyekről, amelyeket tündérek, szellemek, egyéb nem emberi lények járnak.

A kötetet Juhász Viktor (avagy Jonathan Sparks) nem kevésbé remek írása, „Az Erdőntúl” zárja, melyben egy pénzéhes tévétársaság mesebeli helyekre küldi forgatni stábját, egy egészen speciális valóságshow keretében, melynek során a nézők milliói a hős kalandjait követhetik figyelemmel – csakhogy a Rengetegben s az Erdőntúl nem csak legyőzhető szörnyetegekkel és meghódítható várakkal találják szembe magukat.

Nem ez az egyetlen novella, ami az emberi psziché azon területeit érinti, amikkel jobbára csak mesék, legendák szimbólumainak erdejében nézhetünk szembe, viszont mintha itt vetődne fel egyedül, s itt is csupán szikrája annak, hogy akkor mi van, ha a mesék és legendák nem hazudnak, vagy akár még kevesebbet is árulnak el annál, amit az alapjukat adó valóság jelent.

Amellett, hogy mindegyik írás színvonalas („zene szemeimnek”), az ilyen momentumok miatt is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Olyan gondolatokat támasztanak ugyanis ezek a megszokottól eltérő megközelítésű írások, amik talán máskülönben eszünkbe sem jutnának.