Főkép

Nogusta – a párját ritkító kardforgató –, Kebra – a világ legjobb szemű íjásza – és Bölény – a bivalyerős, ám buta harcos – a drenai hadsereg kiöregedett katonái. Parancsnokukkal – a híres Fehér Farkassal – és ezervalahányszáz társukkal együtt Skanda császár szélnek ereszti őket, mondván most már kiszolgált katonák, ideje hazatérniük és megpihenniük. Pedig élemedett koruk ellenére – jó páran túl vannak már a hatvanon – továbbra is a koronát szolgálnák. Ráadásul lassan megindul az újabb hadjárat, amelyben az egyesített vagriai és drenai haderő megsemmisítő csapást kíván mérni Cadiára.

Nogusta és két társa számára a csendes hazatérés fejveszett meneküléssé válik, mikor a hadsereg új parancsnoka – Malikada herceg – puszta szeszélyből elrendeli hármójuk megölését. A seregnek otthont adó város – Usa – felett a levegőben démonok hordái gyülekeznek. Azok a kiválasztottak akik látják őket rejtélyes körülmények között sorra elhalnak. Dagoriant – a fiatal drenai tisztet – bízzák meg a gyilkosságok okának felderítésével. A nyomozás során rájön, hogy a démonoknak a várandós Axiana királyné leendő gyermekére van szükségük ahhoz, hogy az őket a világból kirekesztő bűbájt megtörjék. Malikada herceg a segítségnyújtás helyett a fiatal tiszt életére tör. Dagorian így menekülni kényszerül a városból. Magával viszi az ifjú királynét és annak hű társalkodónőjét. A vadonban aztán összehozza őket a sors Nogustával, hogy együttes erővel nézzenek szembe a nyomukba eredő démonokkal.

Akár csak a Drenai-saga eddigi megjelent kötetei, A tél harcosai is hamisítatlan heroikus fantasy. Már az alapfelállás sejteti a kilátástalannak tűnő helyzetet; három nagypapakorú katona egy fiatal tiszttel és egy várandós nővel a démonok hallhatatlan hordái ellen.

A múlt homályából lassan előszivárgó legendák, Nogusta varázslatos talizmánja és az álmaikban felbukkanó titokzatos varázsló kínálnak csak reményt a számukra. Ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodva néznek szembe sorsukkal; és ha kell, akár életüket is feláldozzák a megszületendő gyermek védelmében.

Az szinte már törvényszerű, hogy a történet vége keserédesre sikeredik. Sok szívünknek kedves szereplő eltávozik az élők sorából, de dolgok a helyes útra terelődnek. Egy hős életének elmúlása Gemmell-nél mindig együtt jár a folytatással. A „túlélők” őrzik tovább emléküket, eszmeiségüket és ezzel az eszmeiséggel „felvértezve” folytatják életüket. Ahogyan szintén lenni szokott – Gemmell hőseinek szájából szinte minden regényben elhangzik valamilyen formában – az elénk tárt események akkor és ott világmegváltó dolgoknak tűnnek, de a résztvevők mindig tisztában vannak azzal, hogy évek múltán már vagy senki nem fog emlékezni rájuk, vagy olyan legenda születik belőle, amelyet senki nem vesz komolyan.

Azt hiszem az író által a hőseit egytől-egyig jellemző tartás, nemesség, az egymás közt lévő barátság azok a plusz dolgok, amelyek a történetek alapvető nagyszerűségén túl, kiemelik ezeket a regényeket a többi közül.