Beszámoló: Zoord – Fonó, 2017. február 17.
Írta: Galgóczi Tamás | 2017. 02. 21.
Nyolc órakor, vagyis az előre meghirdetett időpontban olyan érzésem volt a Fonó nagytermében, mintha egy kiscsoportos foglalkozáson lennénk, mivel tucatnyian ha lehettünk, szétszóródva az első széksorokban. Kicsit később, amikor a három muzsikus színpadra lépett, és elkezdett játszani, ismét beigazolódott a zene mágikus ereje, mert előkerültek az addig máshol sertepertélő emberek. A teltháztól még így is messze voltunk, de legalább határozott tapsot tudtunk produkálni.
Cesaria Evorára mondták annak idején, hogy mezítlábas díva, mivel általában mezítláb koncertezett. Első pillantásra hasonló jutott eszembe a Zoordról, jelesül az, hogy itt az első mezítlábas magyar világzenei együttes – ez az állítás egyébként nem teljesen igaz, hiszen a trióból csak kétharmad érezte úgy, hogy zokni és cipő nélkül sokkal jobb produkcióra képes, valamint a csupasz lábak láttán tényleg elhittem nekik azt, hogy szeretik (és bírják) a telet. Ugyanis a két évvel korábbi szibériai turné alatt, amelyre télvíz idején került sor, beleszerelmesedtek ebbe az évszakba – erről az élményről az est folyamán megosztottak velünk pár színes részletet.
A program főként a tavaly januárban megjelent nagylemezre épült, de játszottak új számot, és volt, amit nem tudtam beazonosítani, gondolom régebbi lehetett. Jó órányi zenét kaptunk, ami nekem nagyon tetszett. Élveztem a dorombos átvezető szövegeit, közvetlenek, színesek voltak, megteremtették a kapcsolatot a nézőkkel, és nem utolsó sorban elárultak egy keveset az együttes zenei világáról. Az mindenesetre sokatmondó szerintem, hogy amikor a japán turnéról esett szó, és megemlítették, hogy a helyi szokás szerint a rendező előre kinyomtatta a számok szövegét (gesztus a nézők felé), az övék simán elfért egy A4-es lapra. Igen, a Zoord nem a szövegei révén hat, hanem csupán a hangszerek ereje által. Hazafelé ballagva arra gondoltam, hogy ez a zenekar és ez a zene az, amihez hiba lenne énekest vagy énekesnőt hozzátársítani. Ettől a lépéstől csak megbomlana az az egység, ami most megvan a három alkotórész (hegedű, dob, doromb) között. Valamint – és ez a fontosabb – óhatatlanul elvonná a figyelmet a zenéről.
Ez így pont jó: időnként volt ének, pont annyi, hogy a felkészületlenül érkezők ne érezzék teljesen idegennek ezt a muzsikát, időnként egy-egy kiáltás fokozta a hangulatot, de nekem nem hiányzik a szöveg. Ez a zene van annyira kifejező erejű, hogy önmagában kerek egész, kivált valami pluszt a hallgatóból. Azt mondjuk picit túlzásnak gondolom, hogy „zsigeribb a táncháznál”, mivel ez – legalábbis én úgy éreztem ezen az estén – nem tánczene, inkább… nem misztikus… bár az… is. Senki nem révült el, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy most ott ülök a sámán mellett a sátorban, és várom, mikor szólítanak meg az ősök szellemei. Olyan muzsikát hallottunk ami – hamarjában nem jut rá jobb szó az eszembe – civilizáció előtti zene. Ami olyan értelemben nem igaz, hogy ezek a hangszerek mai alakjukat jóval később nyerték el, de nincs benne semmi mesterkéltség, természetes, áradó, ahogyan mondjuk az erdei patak folyik, hol lágyan, hol elemi erővel. Ilyen értelemben teljesen jogos a zsigeri jelző használata, ez a zene valóban bennünk van, és a Zoord képes hangokba formázni a megfoghatatlant.
Volt tavaszváró szám, aminek remélem a héten lesz látszatja, mert a télből ennyi pont elég volt. Hallottunk szerelmes dalt, új szerzeményt cím nélkül, sokat játszottak a 2016-os lemezről, ez utóbbiak közül nekem nagyon tetszett a szibériai élmények hatására írt „Zima” – jó volt a citerabetét, kellőképpen egzotikus a kaval, és az elektronikus effektek sem lógtak ki az összképből. Időben nézve rövid volt a koncert, egyébként meg pont kellő hosszúságú, mert olyan intenzitásban játszottak, hogy ez sokkal hosszabb, töményebb hatást nyújtott. Ez a zene megkövetelte a figyelmet – azt nem várta el, hogy részese legyél, akár mozgással, akár tapssal, bármi egyébbel, hagynod kellett, hogy átjárjon.
Előzetesen kicsit tartottam attól, hogy mennyire lesz élvezetes egy-másfél órányi dorombolás, utólag viszont azt mondom, Szilágyi Áron gond nélkül képes erre: hihetetlen, mi mindent csinál ezzel az egyszerű hangszerrel. A doromb.hu oldalon található rövid használati utasítás messze nem tudja visszaadni mindazt a trükköt, technikát, változatosságot, amit ezen az estén hallottam. Oké, váltogatta a dorombokat (többféle létezik, a kezdőtől a mester szintig), de tényleg csak bámultam, mikre képes egy darab fémmel a szájában. Almási Krisztián dobolása elementáris volt, hihetetlen erővel püfölte a nyakába akasztott dobot, és vétek lenne nem dicsérni Drabant Béla hegedűjátékát.
Befejezésként még két gondolat: mindenki járjon Zoord koncertre – mert ez jó. Aki valamiért mégsem tud elmenni, az legalább hallgassa meg a lemezt – mert ez a zene unikum, minőségi hangulatfokozó világzene. Ha lehetőségem lesz rá, legközelebb is megnézem őket.