Főkép

Az Emptiness Booking baromi jó érzékkel kapta el, hogy az elmúlt hónapok zord telébe milyen zenék illenek, és milyen bandák harmonizálnak az ember általánosan komorabb napjaival ebben az időben. A novemberi Russian Circles bulit így követte a decemberi Mono és Alcest szeánsz, hogy aztán most januárban a Les Discrets tegye fel az i-re a pontot. Az Alcest és a Les Discrets persze ezer szállal csatlakozik egymáshoz, nemcsak a zenei hasonlóságok miatt, hanem a tagok mindkét zenekarban való feltűnése okán is. Amíg azonban az Alcest valóban egy hagyományos értelemben vett zenei kollektíva, addig a Les Discrets inkább a frontember/gitáros/dalszerző Fursy Teyssier gyermeke, róla szól, ő mozgatja a szálakat, és ha úgy tartja kedve (vagy úgy hozza az élet), akkor akár 5 évig nem ad ki lemezt, és koncerteken is csak nagy ritkán tűnik fel. Idén azonban végre kijön a 2012-es Ariettes oubliées... folytatása, a Prédateurs, amit most egy kicsit meg is turnéztatnak a megjelenés előtt, szerencsére Budapesten is.

 

Az albumot egyébként volt alkalmam még a buli előtt a turnébuszban végighallgatni, és azt kell mondanom, hogy a Les Discrets (és Fursy többi zenekarának) munkásságához méltó, ugyanakkor meglepő anyag született. Már a tavaly kiadott EP alapján is sejteni lehetett, hogy némi irányváltás mutatkozik a zenei műfajt illetően, és valóban, a meleg hangulatú wall of soundok és a szent zaj helyét átvette egyfajta indusztriálos, poszt-punkos hűvösség. Mintha a Les Discrets a sötét, de csillagfényes vidéki éjszakából átkerült volna a rideg, koszos rongyokkal letakart neongőzös nagyvárosba. Ezzel együtt a hangulati elemek természetesen ugyanannyira erősek és megkapóak, mint korábban, csak most a színspektrum hidegebb tartományába esnek.

 

Mielőtt azonban nagyon elmerülnék a Les Discretben, essen pár szó a hazai előzenekarokról, főleg a HEGYről, akik bár csak tavaly alakultak, a produkciójuk egy teljesen kész zenekar képét mutatta. Trükkös dolog az instrumentális zene műfaja, mert a dalszerzők sokszor hajlamosak lehetnek vagy a technikai tudásukat villantgatni bennük, vagy a saját hangzásaikban és a hangképekben gyönyörködni, így pedig, főleg ebben a poszt-metal műfajban, gyakran előfordulnak túlnyújtott, illetve nem dalszerű szerzemények. A HEGY esetében viszont ezt egyáltalán nem éreztem: itt dalok vannak, van elejük, van végük, vannak témák, amiket kibontanak szépen, amik visszatérnek, és a hangulati és technikai elemek aránya is teljesen rendben van. Fogósak tehát a számok, mind dallamilag, mind atmoszférájukban, emellett nagy dobolás és nagy alázat is van bennük, úgyhogy way to go, HEGY, way to go.

 

A Perihelionról viszont már a második dal alatt megállapítottam, hogy nem az én zeném. Borzasztóan furcsa egyébként, mert pontosan az tette számomra nem fogyaszthatóvá, amit a Thy Catafalque-ban például imádok, azaz hogy a zenei témák és az énekdallamok formálása nagyon sokat merít a magyar népdal/műdal elemeiből. Ami azonban a TC-ban a közös tudatalatti mélyen ülő, és minden, ebben a kultúrkörnyezetben élő emberben meglévő zenei örökség, az a Perihelion esetében nekem inkább csak eszköznek tűnt, vagyis közelebb áll mondjuk a Dalriada által képviselt vonalhoz, mint Kátai Tamáshoz.

 

Visszatérve a főbandához, érdekes, hogy az amerikai, az elmúlt öt-tíz évben népszerűvé vált post-black és shoegaze metal bandák esetében nagyon ritkán szokás hatásként megemlíteni az olyan kisebb európai zenekarokat, mint akár az Alcest vagy a Les Discrets. Pedig én hangsúlyosan ott érzem a Les Discrets-et nagyon sok Deafheaven és Lithurgy dalban, és meggyőződésem, hogy, ha nem is az ő köpönyegükből bújtak elő, biztos sokat hallgatták őket az olyan, mostanra alaplemeznek számító albumok felvételekor, mint a Road to Judah. Ennek ellenére a Les Discrets megmaradt kicsinek, és Fursy szerint is jobban illenek a klubkoncertek színpadaira, mint a nagy fesztiválokra. Az biztos, hogy az intim hangulatot sokkal könnyebb itt megteremteni, és ezen az estén ez már a nyitó „L`échappée” alatt sikerült. Nagyjából egyenlő arányban játszottak a három lemezről, és itt élőben derült csak ki igazán, hogy bármennyire is különböznek a Prédateurs dalai a többitől, mégis eltéveszthetetlenül magukon viselik a Les Discrets stílusjegyeit, és egyáltalán nem „esnek ki” a setlistből.

 

Az EP-ről már ismert „Virée Nocturne” különösen erős volt, az a sötét országutas, szinte Lynch-i hangulat nagyon el tudja kapni az embert. A banda szóban nem sokat kommunikált (annál többet a hangszerekkel), de ez szerintem így is volt rendjén, ugyanis az ilyen típusú muzsika esetében nagyon sok múlik azon, hogy a közönséget mennyire tudja berántani a hangulat: mennyire él együtt a fokozásokkal, mennyire esik transzba a repetitív, poszt-rockos témáknál, és mennyire tudja elfelejteni maga körül a világot. Ez a Dürer kistermében maximálisan megvalósult, a kissé áporodott levegő szagát nagyjából csak a második dal közepéig éreztem, onnantól kezdve csak a Les Discrets őszi éjszakái voltak, a távolban lobogó, de soha el nem érhető tűz fényével, a hideg betonutakkal, a szélvédőn kopogó ablaktörlő hangjával, az avar és a sár illatával.

 

A csúcspontot számomra a rendes játékidő utolsó két tétele jelentette, én ugyanis messze a középső, a Septembre et Ses Dernières Pensées árnyékában megbúvó Ariettes oubliées... albumot szeretem a legjobban, így mind a „Le Mouvement perpétuel”, mind a „Au Creux de l`hiver” hatalmas élmény volt. Aztán a ráadásban újabb dal került elő az említett lemezről („La nuit muette”), amit aztán egy meglepetés követett Fursy egy másik bandájától, az Amosoeurstől. Végül a Septembre... (és az egész zenekar) egyik legnagyobb slágerével, a „Song for Mountains”-zel zártak, és persze az ígérettel, hogy hamarosan visszatérnek. A koncert alapján csak azt tudom mondani: úgy legyen, barátaim, úgy legyen.