Beszámoló: Istenítélet – Vígszínház (színházi előadás)

Aki nincs velünk, az ellenünk van. Aki uralkodik, annak a szava szent, s aki megkérdőjelezi azt, eretnek és áruló. Mohácsi János a hatalom örökérvényű logikáját leplezi le legújabb rendezésében.

A hatalom persze nem sokat tehetne, ha céljait nem szolgálná a félelemvezérelt és hiszékeny tömeg. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: tapsolt és ujjongott a gladiátor-küzdelmeken, a nyilvános akasztásokon, a lángoló ember-máglyák körül, buzgón intézkedett milliók haláláról a világháborúban, jelentett az ellenzékről a szocializmusban vagy fordított szereposztásban: a (nem nagyon létező) kommunistákról az Egyesült Államokban. Az emberiség ez utóbbi rémtette ihlette a száz éve született Arthur Millert A salemi boszorkányok című drámájának megírására 1952-ben – be is idézte érte a McCarthy-bizottság. A Vígszínházban Istenítélet címen futó, eredetileg a The Crucible (Olvasztótégely) címet viselő színdarab – részben a 17. századi hírhedt massachusetts-i boszorkánypör rekonstrukciója, melyben koholt vádak alapján, néhány tinédzserlány képzelgéseire hivatkozva több ember végeztek ki – bármely történelmi kor rémtettével remekül behelyettesíthető. Hiszen jó ideje kiderült már, hogy boszorkányok nincsenek, a boszorkányüldözés szelleme azonban mindörökké él és virul…

Kiterjedtsége okán botorság eme üldöztetésekért kizárólag az egyházat kárhoztatni. A valódi bűnös a tudatlan, vérre éhes sokaság, akinek tökéletesen mindegy, egyházi vagy szekuláris intézményről van-e szó: no és a „mass”, a tömeg pszichózisa, egy végsőkig felfokozott, instabil és patologikus állapot, mely ha ideális bűnbakot talál, pusztítóbb, mint a döghalál. Ezzel az általános hisztériával – mely aztán annak rendje s módja szerint nyereségvággyal, személyes bosszúval kombinálódik – a hatalom úgy játszik, ahogy akar, mesterségesen felkeltheti, irányíthatja, összhangba hozhatja a maga ördögi céljaival.

Kérdés, hogy akad-e, aki szembeszegül a sátáni erőkkel: egy klasszikusan felépített színdarabban mindenképp szükségeltetik ilyen hős. Miller darabjában ez a szereplő John Proctor, egy tudatlan és gyarló, de becsületes földműves: ahogy felesége a bíróság előtt hangsúlyozza, jó ember. A férfi egy ideig beéri cinikus megjegyzésekkel és a városi gyülekezetet uraló lelkész nem titkolt megvetésével, távol tartva magát a Salemen lassan elhatalmasodó kollektív őrülettől: mivel azonban a hisztériás kamaszlányok egyike, mi több vezéregyénisége épp az ő elhagyott szeretője, nem sok jóra számíthat. Abigail Williams hamarosan azonosítja is Proctor feleségét boszorkányként, s a hivatalos és „elfogulatlan” bíróság előtt nevetséges, rémisztő színjáték veszi kezdetét.

Az egész darabot átszövő tébolyult hangulat már a függöny felemelkedése előtt kulminálódik: baljós összhangban tobzódó ének és dobolás kíséri az első perceket. Az apokaliptikus díszletben a tömeg összeolvadt, ragacsos masszaként kenődik a színpadra, a néző az első pillanatban nehezen is azonosítja be a színészeket és szereplőket, a csoportkép zsúfolt és mozgékony, mindenki összevissza futkos, ordít és gyűlölködik, egymás szavát sem érti. Stohl András (Proctor) méltóságteljes megjelenése, egyenes dereka, mozdulatlansága a horizontális és vertikális emberi mozgások közepén jellemet, szilárdságot sugall. Proctor nem hiba nélkül való: megcsalta a feleségét (Herczeg Adrienn), s ezzel a meggondolatlan cselekedettel nemcsak megbántotta, hanem az életét is veszélybe sodorta. De fájdalmat okozott szeretőjének, Abigail-nek is (Szilágyi Csenge), akit titkuk kitudódása után ellökött magától, nem számolva a szemétdombra vetett fiatal lélek bosszúszomjával.

Proctor egyszerű és kicsit önző lélek: figuráját a darab gazdagon prezentálja, látjuk, ahogy a vacsoraasztal mellett pörköltet kanalaz, és banális viccet mesél, látjuk vívódó szerelmesként Abigail karjaiban, kétségbeesett férjként felesége elhurcolásakor, vagy gyengéd apaként az első felvonás záróképében, ahogy kislányával fénykörben állnak, akár az angyalok. Proctort épp a sors megpróbáltatásaival szemben hozott döntései emelik ki a hangyanép arctalan sűrűjéből, azt üzenve: aki ragaszkodik értékeihez, annak nem lehet elroppantani a gerincét. Stohl alakítása egyszerűen elsőrangú, a közel négy órás darab végére teljesen megtört, reszkető kezű, a morális kihívásnak az utolsó pillanatban mégis megfelelő Proctorja megrendíti a nézőt, és olyan torokszorító érzéssel tölti el, ami már-már ósdi fogásnak számít: katarzissal.

Stohl legméltóbb társa és darabbéli ellenfele Fesztbaum Béla. A Vígszínház egyik legjobb színésze most is sziporkázik a kíméletlen hatalmi szempontok szerint játszó és zseniális pszichológiai eszközöket alkalmazó Danforth alkormányzó szerepében. Kettejük párharcához kitűnő háttérhangzást ad a hamis tanúk folyamatosan sikoltozó vagy bárgyún bólogató orchestrája Szilágyi Csenge és a többi fiatal színésznő közreműködésével. Hevér Gábor kicsit bizonytalan az eleinte könnyen irányítható, a törvényekben naivul bízó Hale tiszteletes szerepében, aki a bírósági színjáték során mégis elhajítja a rózsaszín szemüveget. Hegedüs D. Géza haszonleső és seggnyaló lelkésze, Lukács Sándor részeges orvosfigurája vagy Igó Éva ostoba parasztasszonya tipikus megtestesítői a közegnek, ahol a hatalom a természetfölötti magyarázatokba vetett vakhitre, az emberi kapzsiságra és személyes bosszúra alapozva kényelmesen gerjesztheti a hisztériát, melynek végül tömegek esnek áldozatul, az amúgy is gyenge kötőerővel kapcsolódó emberi közösségek pedig szétfeslenek.

Az Istenítélet monumentális és látványos mű huszonvalahány színész hangjára és jelenlétére komponálva, ám ez a grandiózusság nem válik öncélúvá, nem mondja fel a szolgálatot a vezérlő gomb a jeleneteket pontosan irányító karmester-rendező kezében. Mohácsi nem erőltet időszerű perspektívát az előadás szövetébe, a posztapokaliptikus rémtörténeteket idéző díszlet inkább az univerzalitás felé tolja a baljós üzenetet, aktuális szempontok pedig vetődnek fel a nézőben önkéntelenül is. Az Istenítélet éppúgy lehet a menekültekkel szemben kialakult, plakátokkal és néhány szavas mondatokkal generált pánik tükre, mint bármely, naponta előforduló magánfeljelentgetős-egymásra mutogatós szomszéd- vagy akár házaspárharc. Beszédes a színészek szürke-barna-fekete színháromsággal summázható jelmeze: majd’ mindegyiken hasadás, folt éktelenkedik. A középen meredező lépcső és az emelkedő széksor pedig az istenadta nép terepe, innen leshetik nyálcsorgatva az előtérben állók küzdelmeit, szenvedéseit, elbukását. Itt húzzák-vonják felfelé a pribékek az előadás végén a síró Proctort a máglyára, mégis fölfelé, a fénybe. A többiek pedig odalent ragadnak a földi pokol mélyén, ahol Ember mindössze néhány marad, csak úgy mutatóba.

Fotó: Szalontai Ábel