Főkép

Asking Alexandria és Hollywood Undead közösen, Budapesten?! Alig akartam hinni a szememnek, amikor először olvastam a hírt. És ráadásul nem is egy eldugott kis helyen, hanem az igen impozáns hang-, színpad- és látványtechnikával rendelkező Budapest Parkban. És akkor még váratott magára a további zenekarok bejelentése. Amikor aztán ez is megtörtént, végképp négyszer el kellett olvasnom a teljes hírt, ugyanis eddigi koncertélményeim során olyan még sosem volt (leszámítva azt az arénás Nickelback koncertet, amikor a Skillet volt az előzenekaruk), hogy a fő produkciók mellett a bemelegítő csapatok is érdekeljenek, mégpedig egytől egyig. A sors véletlen fintora, hogy nem sokkal előtte botlottam bele életemben először a Bury Tomorrow és a Motionless In White zenéjébe is.

 

4 zenekar egyetlen napon, kimondatlanul is, de ez bizony egy minifesztivál volt. Először nem is értettem, hogy hogyan lehet egy ilyen rendezvényt egy szerdai hétköznapra időzíteni, 16:30-as kapunyitással, aztán közeledve a tett helyszínéhez megértettem, ugyanis a koncertlátogatók döntő részének ez az időpont (június 17.) már nyári szünet. Persze a jó munkásembereknek (pl. Malvin vagy én), akik ráadásul a BKK-t veszik igénybe a helyszín megközelítéséhez, szinte lehetetlen feladat odaérni az első csapat 17:10-es kezdésére, ráadásul úgy, hogy nagyjából a város másik végéből érkeznek. Bezzeg itt tudták tartani a beígért kezdési időpontot (ellentétben a pár nappal korábbi Papa Roach koncerttel, ahova hiába érkezett meg még a kiírtakhoz képest is később az ember, bő fél órával később kezdett az első előzenekar), így mire bejutottam a Parkba, 17:20 után valamivel, már zúzott a Bury Tomorrow.

 

Az estével kapcsolatosan előzetesen a következő kérdések foglalkoztattak leginkább. Mennyi ember kíváncsi idehaza 4 ilyen zenekarra, akik közül csak egy nem lépett még hazai deszkákra, de például a Hollywood Undead pedig tavaly ősszel egy nagyon gyorsan teltházassá vált akváriumos koncertet adott? Képesek-e hozni pl. a honi színtér egyik aktuális sztárfellépőjének (Wellhello) szintjét, akik zsúfolásig telerakták a szabadtéri szórakozóhelyet 2 héttel korábban? A válasz: nem. El lehetne lamentálni azon, hogy a honi média nem játssza ezt a 4 bandát (ellentétben a Wellhello-val), azért jóval drágábbak voltak a belépőjegyek, viszont mégiscsak majdnem félnapos programot kapott cserébe az ember. Tehát ebből a szempontokból megközelítve, nagyon is szép tömeg gyűlt össze az este folyamán, tippelni nem tudok, mert rémisztő a szemmértékem, hogy a becslésemről ne is beszéljek, de majdnem tele volt a Park. Meglepődve tapasztaltam, hogy kb 17:30-kor már annyian nézik a Bury Tomorrow-t, mintha mondjuk a Dürer Kert-ben csinálnának egy majdnem teltházas fellépést.

 

 

Velük kapcsolatban az érdekelt leginkább, hogy a lemezen egészen jól működő (igaz, ugyanakkor kissé tucat és elcsépelt) hörgős-tiszta énekváltásokkal tarkított metalcore-t élőben is tudják-e hozni élvezhető szinten. Mindenképpen igen a válasz, tisztességesen tolták a zúzdát, meg is voltak lepődve, hogy ennyien ismerik errefelé a zenéjüket, éneklik a dalszövegeiket, és tudják is, hogy mikor kell csápolni. Kinézetre megfeleltek a stílus követelményinek, semmi extra, egyszínű póló, farmer, széles terpesz, rock ’n roll és ugrálás a színpadon. A legutóbbi lemezüket ismerem nagyon jól, kedvelem is, ezzel keltették fel a figyelmemet. No, erről valószínűleg az első 10 percben játszhattak, mert amit én láttam, ott nem nagyon volt ismerős dal. Bő fél órát töltöttek a színpadon, majd lejöttek fotózkodni, addig pedig a színpadon átszerelés volt, felkerült a Motionless In White cucca. Kihasználva az alkalmat, kiderítettem, hogy mire is jogosít fel a karszalagom, és kiderült, hogy mindegyik banda első három dala alatt fotózhatok a színpad előttről. Fotóapparát híján, de hogy mégis élhessek a kínálkozó lehetőséggel, maradt az 5 megapixeles okostelefon, ezért a képek egyike sem szégyeníti meg Richard Attenborough munkásságát.

 

A szünetben tartották a beállást is mindig a következő zenekarok technikusai, ez fesztiváloknál bevett szokás. Azt viszont már kevésbé értettem, miért kellett még szűk 30 percet váratni a nagyérdeműt minden alkalommal, akkor ugyanis már tényleg semmi sem történt a színpadon. Ráadásul hiába volt a soundcheck, úgyis mindig a produkciók elején „tolták össze” a hangtechnikusok a hangokat, ezzel beáldozva általában az első számokat.

 

Megágyazva a Motionless indusztriális zenéjének, az átszereléskor „frenetikus” volt a zenei felhozatal. Közülük talán a Rammstein volt a leghallgathatóbb, így el lehet képzelni, hogy mikkel kínoztak engem. Amikor már erősen elfilóztam rajta, hogy ha még egy ilyen dalt betesznek, eret pattintok a jobb karomon, színpadra lépett a MIW. Rájuk azért voltam kíváncsi, mert érdekelt, vajon tényleg csak a „szegény ember Marilyn Manson-a”-e a zenekar? Az énekes mindenképpen Mansont idézi, ruházatát tekintve pedig ugyanolyan fekete, kapucnis, térdnél szakadt ruházatban volt, mint a Bury hörgőse, ezért két dologra tudtam gondolni: vagy ruhát cseréltek az átszereléskor vagy ez egy divatirányzat lehet. A basszeron valamilyen horrormaszk volt, a dobos állkapocsig szétvarrva, a gitáros fehérre sminkelve, úgyhogy nem egy gyermekzsúrra való brigád.

 

 

Zeneileg hozták nagyjából azt a szintet, amit a lemezeken, koncerten egyébként meglepő módon működik a zenéjük, még ha egy idő után rettentő egysíkúvá is válik a két akkordok pengetése, ráadáásul középtempóban. Néha jött samplerről egy kis ének segítségként, de általában megbírkóztak az énekléssel, és ők már talán háromnegyed órát is játszottak, és ugyan a darkos, goth-os világ nem annyira nekem való, be kell látni, hogy koncerten lehet rá szórakozni.

 

Ismét átszerelés a Hollywood Undead előtt, újabb remény, hogy akkor a rap/metal banda előtt majd jó zene szól a hangfalakból. Háát, egy fenét, ezúttal valamilyen borzalmas, monoton alter ment, úgyhogy abban a szűk fél órás holtidőben elkezdtem a bal kezem figyelni, hogyan futnak az ereim. Szerencsére mindegyik megmaradt, mert kitartó voltam, és jókor kezdtek. Ekkorra gyűlt össze a legnagyobb tömeg a Parkban, amely így utólag meglepő, mert nem hivatalosan az AA volt a fő headliner, de HU-n sokkal többen voltak. Fura volt, mert az 5-6 éves kislányoktól kezdve a tinédzsereken át egészen az idősebbekig, mindenki (!) tudta a dalszövegeiket. Én nagyjából 4-5 dalukkal vagyok ismerősi viszonyban, ezért a koncert remek alkalom volt, hogy rájöjjek, mitől is ilyen népszerű és közkedvelt a társulat. Válogatott egyedekből áll, maszkokban és arcuk elé kendőt kötve lépnek színpadra, de ugye ezen, illetve szinte lassan már semmin sem lepődünk meg, amióta a Slipknot megalakult és sikeresen ténykedik.

 

 

Egyszer csak, talán a harmadik dal környékén lekerültek a takaróelemek, és már úgy néztek ki, mint az igazi emberek. Három rapper, egy énekes, gitáros, dobos. De nem biztos, hogy így helytálló, ami biztos, hogy dobos volt, a többi legény hol rappelt, hol gitározott, hol samplerezett, úgyhogy mindenképpen pozitívum volt számomra, hogy a hangszerhez is értenek, és egymás nyakába adogadták a gitárt, mikor éppen ki énekelt, rappelt. Idővel észrevettem magamon, hogy kezdem átérezni és ezzel együtt megérteni a banda sikerének kulcsát: a jó hangulatot és a vidámságot. Nem bohóckodás, hanem az, hogy fülig ér a nézőtéren mindenki szája, ropják a táncot, csápolnak, és ez akarva akaratlanul is áttelepszik bárkire, aki beáll a közönség soraiba.

 

Például bebizonyosodott, hogy a lemezen számomra hallgathatatlan „War Child” című daluk az egyik legjobb bulizós nóta, amit hallottam mostanában. Remekbe szabott koncert volt, nagyon élveztem én is, ugyanis magával tudja ragadni az embert a hangulat, és elkapja, mint a gépszíj. Szűk 80 percet játszottak, ami nem feltétlenül sok, de egy fesztiválos fellépésre elnézhető (nem úgy a Papa Roach-nak, akik önálló koncerten töltöttek a színpadon nettó 70 percet sem, három nappal korábban). Lemezen továbbra sem hiszem, hogy hallgatni fogom a Hollywood Undead-t, mert túl plasztikusan szólnak, de koncertjükre szerintem megyek legközelebb is, ha errefelé járnak (pl. augusztusban a Szigeten), illetve ha koncert dvd-jük jelenne meg, azt biztosan beszerezném. Nagy élmény volt a koncertjük!

 

Újabb átszerelés, amely már sötétben, és eléggé hűvösben telt, így gondoltam, kirúgok a hámból, és eszem egy hot dogot, úgysem lesz jó a zene, ami a koncertig szól. Nem is lett, valamilyen nagyon retró, régebbi darabok szóltak, de a kaja egészen fincsi volt. Amiből érződött, hogy mindenképpen az este fő fellépője az Asking Alexandria, az többek között az volt, hogy ekkorra „kelt életre” maximálisan a színpad, ugyanis az addig letakart lámpák és különféle fények is bevetésre kerültek. Természetesen mindenkit az foglalkoztatott leginkább, hogy nem sokkal a turné megkezdése előtt kiváló énekest hogyan sikerült pótolniuk, és milyen állapotban van a banda.

 

 

Az új frontembernek jobb a hangja, mint az előzőnek volt, hiszen ő nem nagyon tudott koncerten énekelni, csak a hörgés ment neki. Karizmatikusnak még nem nevezném az új srácot, eleve elég ropi a gyerek, amit még súlyosbított egy szoknyával (amit már Axl Rose-nál sem nagyon értett senki sem), és a felkonfok is kimerültek a „nagyon jók vagytok” és a „köszi, hogy eljöttetek”-ben, mindez (mintha kötelező lenne) azzal a bizonyos „f”-fel kezdődő négybetűs angol kifejezéseel, amellyel különösebb problémám nincs, de az est végére már kifejezetten idegesített, mert minden énekes ezt használta kommunikáció gyanánt. Azonban idővel belejöhet, hiszen pl. a Bring Me The Horizon frontján sem egy hegyomlás leledzik. Megy a srácnak a durva hörgéstől kezdve a magas énekig elég sok dolog, azonban nem minden, mert pl. a vadiúj dal refrénje úgy volt playback, ahogy volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy sokan hazamentek a HU után, és hiába, kik kapták a legjobb cuccot a színpadon, őket már nem nézték annyian, mint a rappereket. Ráadásul hiába a szép körítés, nem is szóltak jól, nem volt a hangzásban semmi mély, pedig azért vannak eléggé szigorú témák a dalaikban. Persze az is elképzelhető, hogy a többi zenekar a HU kivételével annyira le volt hangolva a pincéig, hogy csak azok után volt fura az AA hangzása.

 

Egyébként lelkesnek még csak véletlenül sem nevezném őket, eléggé enerváltan és kötelességből játszottak, majd alig 35 perc után bemondták, hogy jön az utolsó dalunk. Mi van?! Főzenekarként ennyi csak?! Majd utána le is vonultak, aztán mintha visszatapsolták volna őket (bár azt nem nevezném durva vastapsnak, ami volt), nyomtak még egy dalt, de tényleg annyi volt. Értem én, hogy új énekes, és be kell tanulni a számokat, és a lelkesedés sem biztos, hogy a tetőfokán van, de azért fő attrakcióként játsszunk már minimum egy órát, akármi is van a háttérben. És akkor még mindig nyugodtan és jogosan lehetne elégedetlen bárki a játékidővel.

 

A vége történésektől és a felesleges holtidőktől (függetlenül attól, hogy értem én, a büféknek is meg kell élniük valamiből, és szükségesek egészségügyi szünetek az embereknek), remek program volt. Örömteli, hogy egyáltalán teret kaphatott eg ilyen rendezvény, az pedig külön öröm, hogy ennyien el is látogattak rá. És személy szerint minden kérdésemre megkaptam a választ, remekül szórakoztam, és egyáltalán nem távoztam csalódottan a helyszínről. Éljenek a minifesztiválok!