Főkép

- Mi a történelem? - kérdezte a lány.

- Egy angyal, amely háttal száguld a jövőbe. – felelte a fiú – A történelem egy rakás szemét, egy halom ócskavas és az angyal visszarepülne, hogy rendbe tegye a dolgokat, de a Paradicsom felől tomboló vihar elsodorja őt, vissza, a jövő felé.

Ezt a vihart fejlődésnek hívják…

 

Az 1995-ös (boldog emlékű Budapest Sportcsarnok-beli) koncert beharangozó füzetéből idéztem. The Nerve Bible… az első randevúnk Laurie Andersonnal, annyi felvételről csodált, magnószalagra másolt (látvány nélkül csonka) ácsingózás után. Annak ellenére meghitt este volt, hogy nem kettesben randevúztunk, csak „mintha kettesben”… sokan ültek a nézőtéren úgy, ahogyan én: tátott szájjal, megilletődve (amikor tényleg megkapja a magáét az, akit illet), sokan ültek ugyanúgy „mintha kettesben” ezzel a filigrán, végtelenül okos és őszinte kócbabával. Emlék. Talán tényleg lefoszlatott róla sok mindent az idő. Talán tényleg csak magam mesélem belőle, és nem a történetet.

 

Ülök kicsit az elköszönés után, ahogyan körülöttem is a legtöbben, még üldögélünk kicsit. Mert ez elköszönés volt. Emlékszem, hogy ért véget az a régi koncert: Stop. Pause. Felvételi üzemmódban vagyunk.  Most így ért véget: Jó éjszakát. Language of the Future? Ezen az estén az elfogyó idő nyelve érzett. Akkor is, amikor karcolt az irónia, pukkantak a nevetésre ingerlő buborékok, amikor talán a legintelligensebb zenebohóc, aki létezik, elmélázott előttünk fajunk és kultúránk természetén. Egykor a bölcsesség neve felismerés volt, és felébredés, most így tanácsol: ürülj ki. Legyél üres. A jövő nyelve valójában a csendé. Egykor a madarak repülése festményt mintázott, most hulltuk árán születik az emlékezés. Bár az is minek születik – az emlékezet csal, főleg ha az emlékből történet lesz, ha elbeszélik. A történet stréber lesz, ha mesélik – akár a császár, aki gyűjtené az erényt.

 

Csaknem azt mondom, keserű este volt ez – még az erősen politikus Homeland-nél is keserűbb. A történetek meghajoltak, akár az öreg hát, kaptunk indokolt részvétlenséget és retteghető eget, és a tömegtermék történetét, hogy valójában mitől lesz végre mindenki elégedett; mintha a jövőjósnőt nemcsak utolérték volna a látomásai, de el is hagyták volna valahol egy időpillanatban – a legnagyobb tömegben akár, vagy Utah sivatagában, ahol a pillanatba dermedt táj várja, mikor „indulhat meg” újra. Laurie Anderson (ikon, underground legenda, a multimédia istennője, díjak birtokosa, kreatív újító, író, képzőművész, énekes) mintha a szemünk láttára fogyott volna el a színpadon. Mit érez a jósnő, ha haldoklik? Mindannyiunk, vagy a privát, saját végzetét? Tud-e különbséget tenni, ha megérinti a halál – a friss özvegyet, aki nem kerülte el, hanem megélte a bánatot Lou Reed halála után?

 

Régi történetek és újak. Az értünk való aggodalom történetei. Mennyire nem fontos, melyik régi, melyik új! Mind azonnalinak és valódinak hat. A színpadon, amit a csillagmódra szétszórt gyertyákon kívül jobbára csak a mesélőre fókuszáló reflektor világít meg. A hatalmas vászon csak akkor derül fénybe, ha egy határozottan kék, ha egy kifejezetten vörös történet hangzik el. A látvány nem sorvezet. A képzeletünknek kell megalkotnia a szavakból. Ahogy a zene, a vizuális körítés is a szükséges minimumig redukálódik. Az eddig látott előadások közül ez a legletisztultabb. Nincs benne felesleges elem.

 

Régi történetek és újak. És van, amelyik hazudik. A nincs mire várni, a géptorzított férfihang igazsága hazugság. A művész tudja – az vár rá, ami mindőnkre fog. Már közel jár. De a saját vég nem a történet vége. A taps után visszajön a színpadra az angyal, és harmóniákat sír a hegedűje. Az est folyamán először nem fáj a disszonancia. A jövőből, ami vár rá, nem jönnek vissza a szavak. De attól még vár rá. Ránk is. Ez a jövő. Csaknem azt mondtam, keserű este volt ez. Valójában áldott. Ahol egy profán papnő celebrált nekünk misét, a maga feloldozását és a miénket. A végén szavak nélkül szembemosolyogva a reménytelenséget.