Főkép

Nehéz vitatkoznom a kétségtelen ihlettel „Távolodó” szaktekintély Müpa Magazinban megjelent cikkével, de bennem úgy él a tangó, hogy elválaszthatatlanul tánc és zene; egyszerre a kettő. A karizmatikus, fétisként tisztelt előadók színpada előtt is ugyanúgy ott volt mindig is a tánctér, nem beszélve az utca sarkán játszani települő egy szem bandoneónnal „felfegyverzett” vén zenészről: hiszen az ő tánctere ilyenkor az egész világ – ameddig a hangszerének hangja csak elhallatszik. Nekem a latin-amerikai zenék egyik legbájosabb vonatkozása épp ez: hogy egyszerre táncok és zenék. Táncok, amiket meg kell tanulni, s nemcsak a lépéseket – főleg a tangó esetében nem: az ihletetten előadott zenét kell táncba élniük a táncpartnereknek… hiszen ezért is megunhatatlan a tangó, és ezért tanulható az élet végéig. Nehéz vitatkoznom Marton Lászlóval – de én nem a tangó jövőjét szeretném látni az El Juntacadáveres produkciójában, hanem azt a hallatlanul vicces, életteli tangó-triphop injekciót, amire a műfajnak bizonyára szüksége van.

 

Hiszen nyilván akad akár több generáció a tangó hazájában is, aki már nem tanulja a táncot. Akik nem táncteret keresnek a színpad elé, és nem táncpartnert – akik csak úgy közönség a fesztiválokon, akár itt, Európában; s nyilván (ugyanúgy, mint itt) egyedül vannak a zenével a tömegben – akkor is, ha fogják közben valaki kezét. Legalábbis ahhoz képest mindenképpen egyedül, amikor két test összehangolódik egymással s a zenével. Enrique ’Kike Noviello, az együttes gravitációs középpontja nyilván vitatkozna velem – hiszen táncolni hívott egy párt a színpadra, az egyik legformabontóbb nótájuk alá; s az önként jelentkező táncosok be is bizonyították, lehet tangót táncolni e zenére. De nekem azt is: rá lehet táncolni, ezt a zenét eltáncolni nehéz ügy volna…

 

Viszont hallgatni (és mozogni rá) frenetikus élmény! Vannak pillanatai, amikor látszik: ezen az úton még igen sok érdekes fúziós kísérlet követelődzik a megszületésért – sok eljátszható játék várhatja még a tagokat. Néhol még egymást kíséri a két fő elem: a tangó és a triphop – nem mindig szervesül egységes, elragadó vízióvá, de amikor igen, akkor nagyot üt. Érdekes volt látni, mennyire fesztiválzenekar az El Juntacadáveres – nem voltak hajlandók tudomásul venni a színházi teret sem előadásmódban, sem a közönségtől szinte kikövetelt reakciókban. Ez lehet fogyatékosság is – idén tavasszal többek bebizonyították, milyen finoman kihasználható a másféle tér követelése –, és mindenképpen kockázatos lépés, hiszen mindent a közönség belevonhatóságára bíz. Nos, a közönség jelentős része ezen az estén hagyta magát játékba vonni, szívesen feledkezett el róla, hol van – nagyon sokan belakták ezt a zenét. Jön az El Juntacadáveres a Szigetre majd, a Világzenei színpadra; menjetek és hallgassátok, mert minden esély megvan rá, hogy „hazai pályán” feledhetetlen meccset játsszanak a fiúk!

 

’Kike Noviello a középpont – de igen markáns játszótársakkal vette körül magát. Itt mindenki erős elemeket pakol a másik súlyos dolgaira – időnként szinte tülekszenek a térért a hangszerek. Rám a legnagyobb benyomást Pato Lorente tette a bandoneónján – szívbe markolóan hangsúlyoz a beszívott s kifújt hangokkal. És a dobos, Luc Bas – nem gondoltam, hogy még ennyifelé, ennyi műfaj játékmódjába tördelhető az egyébként is igen izgalmas, (de inkább befelé bokrosodóan) sokszínű tangóritmus. A többiek szárnyalásához leginkább a kettejük játéka nyújtja az alapot – kiegészülve a dobbal jól beszélgető basszusjátékkal. A basszeros Michael Spiessens eszelős figura! Önfeledt és provokatív: minden gesztusával táncba hívta a közönséget az este. Onan Van de Weyer sokat pattogott ide-oda a gitáron a műfaji pingpongban, leginkább mégis a DJ, Kris Stybos legfontosabb támaszaként. Aki izgalmasan rappel, és néha igen kreatívan húz bele az egyébként is bonyolult ritmikákba a lemezeken. A végére hagytam Domingo De Jesus López Díazt, a zongoristát, pedig őt külön is elhallgatnám; vagy Pato Lorentével párban – amiből egy számnyi ízelítőt hallhattunk az este. Szívesen hallgatnám egyszer, ahogy kettesben klasszikus tangót játszanak.  

 

Az élményt tovább színezték a koncert fölé vetített ízes képek – a főleg régi filmhíradó-részletekből és keskenyfilmes amatőr felvételekből komponált fekete-fehér „mozi” ízléssel szolgálta a zenét. Érdekes volt szembesülni azzal is (az első dal Che Guevara-t idéző, némiképp azért ironikus „aktivizmusa” hallatán), hogy ez a muzsika arról a földről jön, ahol még nem ciki az egyszerre nosztalgikus és harcos baloldali radikalizmus…

 

Jó este volt – valahol azt remélem, visszatérő vendég lesz nálunk a Juan Carlos Onetti Hullagyűjtőjétől magának nevet lopó zenekar. Jó lenne, ha ez a távlat is minél több hallgatnivalóval színezné az estéink. Köszönjük, MÜPA! írták a megosztón a zenészek – akik láthatóan igen jól érezték magukat a színpadon. Mi is köszönjük! Mert mi is jól éreztük e zenétől magunkat. Gyertek felénk minél gyakrabban!

 

Előadók:

Enrique „Kike” Noviello – zeneszerzés, ének, bandoneon, szaxofon

Pato Lorente (Patrick Vankeirsbilck) – bandoneon

Onan Van de Weyer – gitár

Kris „Scale” Skrybos – DJ, ének

Luc Bas – dob

Domingo De Jesus López Díaz – billentyűs hangszerek

Michael Spiessens – basszusgitár

Orlando Verde – videovetítés