Főkép

A tegnap érkezett hidegfront lehűtötte annyira a levegőt, hogy végre ideális legyen az idő fesztiválozni. Ráadásul az eső elég rendesen ellátta a por baját is, vagyis nem kellett szilikózistól tartanunk, sőt, ahogy az lenni szokott, pár helyen egész tisztességes tócsák is kialakultak, némi sárral egyetemben. Mivel eléggé tanácstalanok voltunk „Z” kollegával, hogy mi legyen a mai menü, gondolatébresztőként intenzív pecsétgyűjtögetésbe kezdtünk. Az van, hogy ugye a T. Látogató kap egy útlevelet (ami egyben programfüzet is) és ezt huszonnégy programhelyszínen lepecsételik neki. Az írás szerint valami zöldkártya kapható érte; ez majd kiderül, ha eljutok a „Bevándorlási Hivatalig”.

 

Szóval, a terv az volt, hogy nyakunkba vesszük a Szigetet, ami program szembe jön és arra érdemes, azt megkuksizzuk, aztán tovább állunk. Ennek fényében az Ability Parkban kezdtünk. Itt letakart szemmel, egy fehér bot segítségével kellett egy kisebb útvesztőn keresztülhaladni, hogy hozzájussunk a pecséthez. Amíg el nem indultunk, jót mulattunk pár holland srácon, akik éppen totálisan elveszett irányérzékkel, össze-vissza kóvályogtak az élére állított raklapok között. Aztán rajtunk röhögtek a mögöttünk állók, mert persze mi is irányt tévesztettünk. Azért valahogy csak kikecmeregtünk a labirintusból és ha már átjutottunk, mindjárt kipróbáltunk egy tapintásra és egy hallásra kihegyezett játékot. A lényeg annyi volt, hogy párosítani kellett tapintás és hallás alapján a tárgyakat. Tapiból hibátlanok lettünk, a hallgatózásnál egy hibát vétettünk, ami a játékvezető szerint igen jó teljesítmény.

 

Az Ability Park után a Múzeumi Negyed következett, ahol bármilyen elkeseredetten is küzdöttem, „Z” lealázott malom játékban. De legalább a pecsét meglett. Egyébként azon kívül, hogy az útlevélben benne van, hogy hol kell pecsételtetni, az adott helyszínen erre (elvileg) külön tábla hívja fel a figyelmet. Nem így a Romkocsma Negyedben, ahol aztán negyed órán keresztül jártunk pulttól pultig, mire megkaptuk a magunkét. Valamikor négy óra után értünk a Tribute Színpadhoz, hogy meglegyen a következő stempli, ami közvetlen a Pop-Rock Nagyszínpad mellett található. Ha már ott voltunk, akkor belenéztünk az Enter Shikari koncertjébe. A brit zenekar a metal, a hardcore, a metalcore és vagy négy elektronikus műfaj keverékéből álló zenét játszik, amely igen nagy népszerűségnek örvend a szigetországban. Ahogy anno Hegyalján, úgy itt sem tudtak meghatni a produkciójukkal. Nem mondom, hogy mindenevő vagyok, de azért nem csőlátással közelítek a könnyű műfaj különféle ágai felé, azonban nekem ez a dolog most is a torkomon akadt. „Z” arcán látszott, hogy ő sincs lenyűgözve, úgyhogy tovább is álltunk a Világzenei Party Nagyszínpad irányába.

 

Pár pecsét és valamivel öt óra után a cseh Cankisou koncertjére be is futottunk. Az 1999-ben alakult együttes - mára Csehország legjelentősebb világzenei formációja - 2010-ben már fellépett a Sziget Fesztiválon, így a hallgatóság egy részének nem volt ismeretlen a produkció. Mind népi, mind modern hangszereket használnak, erős rézfúvós rásegítéssel. Az énekes, Karel Herman hangja egy kisebb tanulmányt is megér, nagyon erőteljes, tiszta és jól passzol a zenéhez. A repertoárt a cseh népzenei elemekre építkező számok mellett számos keleti nép és ország dalai egészítették ki, a Cankisou értelmezésében.

 

A begyűjtő körutat folytatva a Magyar Zenei Színpadhoz értünk, ahol a The Grenma nevű fiatal punk-rock formáció lépett fel. A klasszikus háromtagú felállással (dob, basszus, gitár) operáló együttes – ahogy azt kell – lendületes és energikus zenét produkál, amelyre viszonylag nagy számú néző volt kíváncsi. A koncert még jó is lett volna, ha… ha nem ugyanaz a baj jött volna elő, ami évek óta fennáll. Igen, a koncertek egy viszonylag nagy sátorban vannak, ami olyan visszhangos, amilyen csak lehet. E mellett a keverőpult mögött állók sem voltak a helyzet magaslatán és valami katasztrófa minőségű zene szólt a hangfalakból. Nem értek én a hangtechnikához, azt azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy két-három alkalommal mintha elfordítottak volna egy kapcsolót és tök jól, tisztán és érthetően szólt minden és mindenki. De aztán pár másodperc után kapcsoló vissza és jött az élvezhetetlen massza. Az is érdekes, hogy egy nagyjából ugyanekkora sátorban, ahol elektronikus szeme szólt – valami DJ adta elő magát –, ott minden tisztán és érthetően szólt. Fura, hogy itt meg nem. Oké, élő zenét hangosítani nem ugyanaz, mint egy stúdiólemezt kiküldeni a cuccra, de akkor sem tudom felfogni, miért nem lehet hallani egy hangszert vagy bizonyos frekvenciasávokat egy-egy produkciónál, mint ahogy ezt a későbbiekben az Alvin és Mókusok és a Turbo esetében is tapasztalható volt. Ezeknek a koncertnek az élvezeti értéke erősen konvergál a nullához, nem tudok mást mondani, minthogy szar volt a kifelé jövő hang és ez nem a fellépő zenekarok hibája vagy bűne. Ők mindent elkövettek, hogy mi jól érezzük magunkat, de úgy tűnik vannak, akik ebben nagyon nem partnerek.

 

Miután kellően felhúztam magam, idegcsillapításként befejeztük a pecsétgyűjtést. Meglett mind a huszonnégy, hurrá!, remélem, ma meglátjuk mit is jelent a gyakorlatban mindez. A körút vége ismét a Világzenei Party Nagyszínpad volt. A kihagyhatatlan, utolérhetetlen, egyedülálló orosz klasszikus, a Leningrad fellépése következett. A tizennégy tagú orosz ska-punk zenekar a ’90-es években alakult Szentpéterváron. Dalaik az élet habos oldaláról, nagyrészt a piáról és a nőkről szólnak. Egyedi hangzásvilágukat annak köszönhetik, hogy az orosz pop és pop-rock elemeit építik be a zenéjükbe. Néha az az ember érzése, minta a ’80-as ’90-es diszkó slágereit hallaná Oroszországból. Azt mondanom se kell, hogy hatalmas tömeg gyűlt a színpad elé és amint felcsendült az első nóta, indult is a buli. A közönség egy emberként ugrált a zenekarra, üvöltötte – az egyébként orosz nyelvű – refréneket. Folyamatos volt a stagediving, illetve sokan mindenféle deszkákra álltak és azon emelkedtek ki a tömegből. Szűk másfél órát kaptunk, viszont ezzel megint egy olyan feledhetetlennek mondható élményt, ami – remélem – örökre vagy nagyon hosszú időre megmarad az emlékezetemben. „Z” kollega is hasonló cipőben járt, kaján vigyorral az arcán jött kifelé a sűrűjéből.

 

Ezek után következett az a két katasztrófa, amiről már fentebb említést tettem, úgyhogy nem szaporítom a szót, ennek most itt van vége.