Főkép

Az a legnagyszerűbb a Barba Negra klubban – na persze a korábbi koncertismertetőkben már taglalt igényes és átgondolt, igazi kalózhangulatot árasztó belső dizájn mellett –, hogy a legkülönfélébb stílusú koncerteket rendezik meg ugyanazokkal a díszletekkel, és az embernek egyáltalán nincs furcsa vagy idegen érzése tőle.

A december 28-i felhozatal igencsak vegyesre sikeredett. Először is ott volt a Bohemian Betyars nevezetű formáció, mely a magyar népzene elemeire építette a zenéjét, persze, ahogy alternatív körökben szokásos, ezt még megspékelték ezzel-azzal. Az egyik az elektromos gitár-basszusgitár páros, amitől az egész rockos hangzást kapott, a másik pedig a szaxofon, ami nem éppen megszokott a magyar népzenében, de ide tökéletesen illett (nem beszélve a ska ráhatásáról), akárcsak a dob. Aztán hogy a zene tényleg emlékeztessen a népzenei hangzásra, megjelent még egy hegedű, és a biztonság kedvéért még egy akusztikus gitár is megszólalt. Az utóbbin játszó fiatalember, Szűcs Levente egyben az első számú énekes is volt, de azért a hegedülő Palágyi Máté is hosszabb szakaszokat dalolt el a koncert folyamán, na meg a basszeros és a szólógitáros is beszállt a vokállal.

Elég jól nyomták a fiúk, de voltak olyan zavaró megmozdulásaik, amelyek miatt egy idő után fárasztókká váltak. Ilyen volt, hogy a színpadon rágyújtottak – félreértés ne essék, nem vagyok dohányellenes, felőlem mindenki azt csinál, amit akar, de ez az állazaság és művészkedés azért bezavart a képbe. Vagy a magyar népdalokra hajazó, ugyanakkor modern szövegek közé néha bekeveredett egy-egy káromkodás, a hegedűs gyakran beleordított a mikrofonba, s ettől ők lehet, hogy nagyon frankón érezték magukat, engem azonban mégis zavart, elvégre ezzel a felépített igényes képet rombolták porig.

De annyira nem voltak rosszak, hiszen néhány kötelező és jól előadott „trükkel” feldobták az egészet. Foggal tépni a hegedű húrjait? Radics Béla óta ritkán látni ilyesmit, pedig iszonyatosan jól néz ki (nem beszélve róla, hogy ő gitár húrjait harapdálta, nem hegedűét). Vagy az akusztikus gitárral lejtett táncok, amik megint sokat hozzátettek az egészhez, és az időnként becsúszó gitárszólók is remekül beleillettek a képbe, a szaxofon karakteres hangjáról már nem is beszélve. Az utolsó – egyelőre cím nélküli – számukat pedig DJ Titusszal közösen nyomták, ami egyben fel is vezette a soron következő Bëlgát. Nem lepődnék meg, ha a fiúk kb. 5 év múlva nagy sztárok lennének – reméljük, addigra benő a fejük lágya és megtanulják, hogy a gondosan felépített hangulatot ne rontsák el.

Miután a srácok levonultak, következett a színpad átrendezése. Felkerült két trambulin, egy festőlétra és egy fitneszlabda is. Ezeket aztán a megjelenő Bëlga tagjai használták is – ugráltak vagy elfeküdtek a trambulinon, egymásnak dobálták a nagy labdát, vagy épp felmásztak a létrára, hogy levadásszák az elszállt lufikat. Honnan is szálltak el a lufik? Bizonyára mindenki tudja, hogy a Bëlga tagjai előszeretettel öltöznek elég, finoman szólva, eklektikus stílusban a fellépéseikre. Ez ezúttal fehér zakót és mellényt jelentett (persze ing nélkül), sportcipőt és rövid szárú melegítőnadrágot, amit aztán fehér, műanyagkeretes szemüveggel és különböző színekben pompázó sapkákkal fejeltek meg, amikhez még jött egy adag lufi is, a szíjukra kötve.

És a fiúk hozták a megszokott hangulatot is: a hangosításnak köszönhetően különböző hangszínekben és hangeffektekkel kiegészülve „énekeltek”, idétlenkedtek és táncoltak az egész koncert alatt. Volt itt minden: különféle kábelek és madzagok összegabalyodása, kardpárbajok, lufieregetés. A Bëlga egyik legnagyobb teljesítménye – azon túl, hogy az ocsmány szövegeik mögött ott rejlik az igazság, ezért képtelenség őket unintelligens f*szkalapoknak hívni –, hogy olyan hangulatot tudnak teremteni a színpadon, hogy még az ők kicsit elzárkózódó, nem annyira közönséggel együtt bulizó stílusuk mellett is hihetetlen reakciót váltanak ki a tömegből.

Végül már éjfél után jött az általam legjobban várt zenekar, a Pannonia Allstars Ska Orchestra koncertje. Ha másként nem is, hallomásból biztosan mindenki ismeri őket, de érdemes ennél továbbmenni: a fiúk célkitűzése kezdetben az volt, hogy az igazi, tradicionális jamaikai skát játsszák, amivel aztán nagy sikereket is értek el, mert másod-ska utánérzésektől zsúfolt kis hazánkban eddig ilyen nem nagyon volt hallható. Később, amikor külföldön jártak, rájöttek, hogy odakint ez sokkal ismertebb műfaj, és mivel nem akartak elveszni a tömegben, különböző elemekkel vegyítették a zenéjüket, mint például a magyar népzenével is. Mindezt olyan ügyesen vitték véghez, hogy miközben megmaradtak az eredeti célkitűzésnél, mégis egyedi megoldások tömkelegével tarkították – és tarkítják mind a mai napig – a zenéjüket. De térjünk vissza a koncertre.

Az egyik legnagyobb pozitívum talán a gyors „berendezkedés” volt, így a közönségnek nem igazán volt ideje elpilledni a Bëlga után. Ez azért fontos dolog éjfél után, amikor már mindenki érzi magán az éjszakai reflexek működését – főként, ha az illető aznap még melózott is. Egy instrumentális dallal kezdtek, amivel mindenki bemelegíthetett – a szaxisok, a trombitások, a gitárosok (nevezetesen Dr STrict a basszerrel, Laca és General Csiki), a dobos, a hegedűs G Brown és a billentyűs Mr. P is. Aztán Krsa (másik álnevén Lord Panamo) is megjelent a színpadon, és persze rögtön elkezdte adni a bulihangulatot. Már a fehér öltöny és kalap is rengeteget dobott a megjelenésén, és persze őt sem kell félteni attól, hogy megijed a tömegtől – végigtáncolta az első pár számot, énekelt, hergelte a tömeget.

Persze azért ez utóbbival nem nagyon kellett foglalkoznia, hiszen a ritmusos, dallamos, fúvósokat, gitárosokat és billentyűst is felvonultató orchestra alapjáraton is olyan hangulatot teremtett, hogy szinte mindenki táncra perdült a hallgatóságból. Csodálkozunk? Ugyan, dehogy, hiszen minden egyes zenész nagyszerűen bánik a hangszerével, s közben még jól is érzik magukat: a gitárosok táncolnak a színpadon, a billentyűs mintegy karmesterként figyeli a többieket és egyben tartja a csapatot, a rasztafári dobos, Lipi Brown, pedig láthatóan szintén jól szórakozik. Ilyen bulizós zenénél kicsit sajnálja az ember a fúvósokat, hiszen ők nem igazán kezdhetnek el ugrálni, mert akkor hogy zenélnének? Persze láthatóan Babba Luki, Mr. Vajay, Mr. Tony Ass és Tommy Hot is élvezte a bulit, ami a koncert egésze alatt érezhető volt, legyen szó akár a szólóikról, akár a közös ütemekről.

Hogy a PASO mennyire együtt bulizik a közönséggel, arra nincs is jobb bizonyíték annál, mint hogy Krsa egy gyors táncversenyt is rendezett a színpadon. Felhívott három bátor vállalkozót, de a kezdeti félénkség után végül majdnem tizenhárman jelentkeztek. Krsa egyesével hagyta őket táncolni, hogy a közönség tapsa döntse el, ki a legjobb. Itt aztán láthattunk mindenféle táncot, sőt a későbbi győztes géppuskalábú táncára Lipi Brown is reagált: egyre gyorsabban ütötte a dobokat, mire a versenyző sem volt rest gyorsabban táncolni. Egyszóval megérdemelten nyert, miközben a zenekartól elkezdve a versenyzőkön át a közönségig mindenki remekül szórakozott. S hogy tényleg mennyire jó fejek a fiúk, azt még az is bizonyította, hogy a győztes – levonulása előtt – egy papírt nyomott Krsa kezébe és súgott neki pár szót. Persze senki sem tudta, hogy mit, amíg a „System Connection” előtt Lord Panamo be nem jelentette, hogy ezt Zsuzsinak küldik, születésnapja alkalmából. És az egész este ilyen bulizós, táncolós és az életet élvező hangulatban telt el.

Röviden: ismét nagyszerű estét tölthettünk a Barba Negrában, a közönség még a munkától kicsit fáradtan is remekül szórakozott, s ezért ezúton is köszönet illeti a fellépőket!

Fotó: Bok Edina