Főkép

Számomra háromszorosan is első alkalomnak számított a Rage Carved in the Road turnéjának budapesti állomása. Először hallottam életemben orosz metál csapatot, először láthattam színpadon egyik kedvenc szimfonikus metál zenekaromat, az osztrák Edenbridge-et, és először szántam rá magam, hogy (miután lemezről nem sikerült megkedvelnem a német heavy metal bandát,) jegyet vegyek a Rage soros koncertjére.

Az elsőként fellépő FreaKozaksnak nem lehetett könnyű dolga. A magyar közönség bármennyire is képes lelkesedni a kedvenceiért, az újdonságot viszonylag nehezen fogadja be. Az is igaz persze, hogy a krasznodari csapat hiába próbált inkább több, mint kevesebb sikerrel korszerűnek hangzani, az ének erőtlensége sokat levont a szerintem kifejezetten ütős (bár hosszú távon, és ismeretlenül kissé monoton) témák erejéből.

Anton Emelyanov gitáros ugyanakkor kifejezetten meggyőző volt. A durva, gyomorszaggató riffek mellett néha meghökkentően elvont, és szinte mindvégig iszonyatos tempójú, art rock-szerű, neoklasszikus és progresszív beütésű tekerések jellemezték a játékát, amit még egy Steve Vainak sem kellene letagadnia.

Ennek ellenére úgy láttam, valahogy ehhez hasonlóan érezhették magukat a Nirvana tagjai, amikor először és egyetlen alkalommal megjelentek a magyarországi koncertjük helyszínén összegyűlt gyér közönség előtt.

És attól tartok, az Edenbridge sem volt jelentősen jobb helyzetben.

Ugyan őket pár tucatnyian láthatóan ismerték, a hangulat egy pillanatra sem forrósodott fel kellőképpen. A nukleáris láncreakció beindításához sehogy sem gyűlt össze a kritikus tömeg. Pedig meggyőződésem, hogy Lanvall és csapata izgalmas és egyedi muzsikájával képes, de legalábbis képes lesz letarolni akár kisebb arénákat is.

A koncertanyag gerincét a Shine és a Grand Design albumok adták. Előbbiről a címadó nóta, az ötödik soralbumról pedig a lendületes, és dallamosan kemény „Evermore” indította be leginkább az első sorokat.
Lanvall gitárja, ahogy az új lemezen is feltűnik, hol letompított hárfahúrszerű tisztasággal, hol reszelősen és pokoli durvasággal szólt, hol énekelt.

Műsoruk lezárásaként, mintegy kihangsúlyozva az előbb leírtakat, a MyEarthDream két száma: a tempós, bizonyos elemeiben a neoklasszikus metál hőskorát idéző „Fallen From Grace”, valamint a „MyEarthDream” szvit nagyobbik hányada hangzott el. Valószínűleg a banda kialakuló rajongóbázisának köszönhető, hogy az új dalokat már nem fogadták olyan hűvösen, mint a FreaKozaks bemelegítő produkcióját.

Az Edenbridge után nekem már minden perc puszta öröm, lényegében ingyenes ráadás volt, de meg kell hagynom, hogy noha a Motörhead, a Rush vagy akár az Emerson, Lake & Palmer példájából sejthettem, tudhattam volna, mégis lenyűgözött, mennyi energiával képes három emberke megtölteni egy színpadot. De a Rage a már említett okból kifolyólag inkább a kollégám asztala.

…

Meglehetősen vegyes érzelmekkel indultam a Wigwam felé. Nem titok, hogy a banda utolsó két albuma, a Speak Of The Dead és a Carved In Stone nem tartoznak a legkedveltebb Rage lemezeim közé. Noha az előző budapesti koncertjükön – amely az előbb már említett Speak Of The Dead-et volt hivatott promotálni –, bizonyították, hogy nagyon is dögös koncertet képesek adni, de most mégis megvolt bennem a félsz, hogy az új lemez számomra semmi extrát nem hozó hangzásvilága rá fog telepedni, meg fogja ölni a koncertet. Hála égnek nagyot tévedtem.

Szóval az úgy volt, hogy ennyire kemény Rage koncertet még az életben nem láttam/hallottam. Piszokos módon, brutálisan kemény hangzással (és nem utolsó sorban hangerővel) zúzta végig a koncertet Peavy Wagner és brigádja. A közönség pedig teljes mértékben vevő volt erre.

Hogy mégis minek köszönhető ez a fajta keménység? Az előző dobos zseni, Mike „The Troll” Terrana távozása után azt hittem, a Rage-nek itt reszeltek; kész, vége, kalap, kabát. Aztán kijött az új lemez, ami kb. úgy hatott rám, mint amikor citromba harapok. Aztán eljövök erre a koncertre, és azt kell mondanom (borzalmas elégedettséggel az arcomon), hogy szerintem André Hilgers, az új dobos, a „ludas” leginkább ebben a dologban. Sokkalta keményebb, „fémesebb” hangzást produkált a bőrökön, mint Terrana, így valami egészen új hangzásvilággal csendült fel minden nóta és az általam gyengébbnek titulált új számok is teljesen emészthetővé váltak.

Nagyjából öt traktusra lehetett bontani a koncertet. A kezdésnek szánt négy nóta körülbelül úgy pozícionálta a bandát a színpadon, mint amikor valami ezerrel belerohan egy betontömbbe és ronggyá törik rajta. A határozottan kemény, már-már durva kezdés után lépett a színpadra Jen Majura kisasszony, aki már a Carved In Stone elkészítésénél is segédkezett a zenekarnak. Így mi sem természetesebb, hogy mindjárt két nóta is felcsendült az új lemezről, amik a fentebb már említett körülmények miatt, sokkalta jobban bejöttek nekem. (Arról már nem is beszélve, hogy így valamennyire sikerült rendeznem soraimat az első, rettentően pozitív megrázkódtatások után.)

Az ifjú hölgy távozása után visszatért a keményebb hangzás. Egyre másra csendültek fel a klasszikusok, a közönség tökéletes partnere volt a zenekarnak – mint mindig –, így nem csoda, ha Wagner néha őszintén rácsodálkozott az előtte állók produktumaira. (Egyébként nekem egy jóval negyven feletti, jól szituált házaspár láttán esett le az állam, akik módfelett nagy átéléssel hallgatták végig a koncertet.)

Természetesen nem maradhatott el a szóló, ami most sajnálatosan csak Victor Smolski önálló játékát jelentette. Ismét csak csodálkoznom kellett azon, hogy Peavy Wagner hogy a fenébe tud ilyen piszok jó zenészeket megnyerni a Rage ügyének. Smolski képes olyan hihetetlen futamokat produkálni hangszerével, amik bőven felérnek a legnagyobbnak kikiáltott „gitárkirályok” játékával is. A szóló után már nem is nagyon volt dolga a zenekarnak, „mindössze” a fergeteges lendültet kellett megtartaniuk és egy szép befejezést kanyarítani a végére, amit természetesen gond nélkül abszolváltak.

Összességében olyan „Best of”-fílingem volt, mivel szinte az egész pályafutásukat felölelő repertoárral léptek nálunk színpadra a srácok. Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő a Rage számára. Abban biztos vagyok, hogy a koncertekkel nem lesz gond, de ha nem változik valami a sorlemezeik háza táján…