Főkép

Manapság az interneten mindenféle zenék fellelhetők. Csak egy kattintás, és ha nem is rögtön a legjobb hangminőségben, de megkapunk bármit, amire vágyhatunk. Így igencsak elgondolkodtató, hogy lehet-e még értelme az élő zenének, a sokszor drága, és lényegében minden esetben megerőltető utazgatással egybekötött koncerteknek?

Az Óbudai Társaskör csodás épületében megrendezett Piazzolla-estről viszont minden kétséget kizáróan tudni lehetett, hogy a muzsika nem előre felvett kiegészítésekkel szólal majd meg, hanem ténylegesen a színpadon születik, hús-vér zenészek érzéseit vetíti ki.

Ugyan semmi gondom a rock és metálos berkekben elterjedt hard-diszkezéssel, azért a spontán zene varázsa minden más próbálkozást felülmúl, és ettől ellenállhatatlanul vonzó nekem.

Különösen igaz ez egy olyan komponista műveinek esetében, aki maga is előadóként próbálhatta ki szerzeményeinek sikerét. Astor Piazzola nuevo tangója ráadásul furcsa keveréke a hagyományos argentin tánczenének, a modern, dobokkal megerősített jazznek és a klasszikus felfogású kamarazenének. Az improvizáció éppúgy helyet kap benne („Libertango”), akár a szigorú ellenpont („Fuga y Misterio”), vagy a populárisabb műfajok túláradó érzelmiségének hangszeres megnyilvánulásai („Violentango”).

Ihletett előadásban az efféle zene valóban kifejezetten színpadra való, hiszen hiába a hangfelvételek esetlegesen tökéletesebb élménye, a kiszámíthatatlanság olyan adalék, ami semmivel sem pótolható. Mindehhez pedig a közönséggel kialakított egyszeri, intenzív kapcsolat járul (ahogy az angol mondaná, egyfajta kémia, kölcsönös, szinte atomi szintű vonzás jön létre zenész és hallgatók között), ez pedig egészen rendkívüli pillanatokat eredményezhet.

A Quartett Escualo vitathatatlanul értő megszólaltatója Piazzolla műveinek. Furcsa viszont az a mód, ahogy a darabokhoz közelítenek. A jazzes, bernsteinien, filmzenésen modern elem helyett inkább a klasszikus, lényegében a barokkból átörökített elemeket domborították ki, mind a rögtönzések, mind az előadás intimitása terén.

Mintha csak régmúltból közénk csöppent barokk consort lépett volna fel - a passacagliákra jellemző ostinato- és ereszkedő-basszusok, a finoman hullámzó dallamok mámorba ringattak, míg a fúga és a szekvenciák lendülete szinte magával sodort. Ugyanakkor gyakran feltűnt a Steve Reich és Michael Nyman repetitív darabjaiból ismert, zaklatott, lüktető, a hétköznapokból a legősibb rítusok egyikének eszköztárával kiszakító heves kábulata.

És ahogy egyre erősödött a különleges kötés muzsikus és befogadó között, úgy vált egyre meggyőzőbbé, egyre lenyűgözőbbé a négy együttes-tag és vendégeik produkciója.

S noha a csúcsot a koncertet záró „Libetango” nyolc különféle hangszert felvonultató belefeledkezésére időzítették (sikeresen), számomra - és úgy érzem, még sok nézőtársam számára is - az igazán felemelő, egyszeri és megismételhetetlen pillanatot az amadinda megszólalása jelentette az első részt záró „Escualo”-ban.

Először láttam ezt a minden tekintetben tökéleteset nyújtó csapatot, de remélem, hogy jóvoltukból még sokszor lesz hasonlóan varázslatos élményben részem.