Így csajozz egy földönkívülivel (film)

Azt hiszem, ennél hülyébb filmet még életemben nem láttam. Legalábbis nincs kedvem visszagondolni, pedig a mezőny erős.

Az Így csajozz egy földönkívülivel az egyik legborultabb Neil Gaiman novellán alapul, mely a Törékeny holmik című gyűjteményben jelent meg, „Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal” címmel. Ám a novella csak az alapját adja a filmnek, úgy a buliról való menekülésig, illetve a film alaposabban kifejti azt, hogy a punk korszakban játszódik – szerintem a novellában ez alig érződött. Bezzeg a film úgy indul, látványra (vágás, beállítások, akármi) is, mintha valóban ’77-ben filmezték volna. Van három tizenéves punk srác, akik egy punk fanzine-t csinálnak, roppant lelkesek, fiatalok és bolondok, mellé tipikus brit fejek, és lehet jókat nevetni az idétlenségükön (s közben kapunk egy kulcsmondatot, hogy „A punk a legjobb dolog, ami a csúnya emberekkel történhet”).

Aztán eljutnak abba a buliba, ahol Kraftwerk-szerű zene szól, és ott nem is annyira a kraut-rock és korai elektronika világába vált át a film és látványvilága, inkább a Velvet Underground meg mondjuk David Bowie-féle alternatívba. Minden olyan földönkívüli, meg műanyag, meg hajmeresztő. És aztán egyre jobban elborul a film, a nézőnek torkára fagy a kacagás, kezdi kényelmetlenül érezni magát, meg ilyenek.

Ahogy egyre őrültebb pillanatok jönnek, úgy váltakozik a hangulat is, és lehet mondani, hogy senki nem veszi itt komolyan magát, sem a filmkészítők, sem a színészek. Hát micsoda őrült baromság ez, látszólag véletlenszerűen összehajigált részekből, a végén amolyan valami-azért-legyen jelleggel odacsapott sztorival és üzenettel (ami amúgy a maga módján nem olyan rossz, kivéve, hogy látszólag nem következik az addig látottakból, ámbár szinte szégyellem, hogy nem figyeltem fel a jelekre már a film elején). De az jut erről eszembe, hogy ifjúkoromban a haverokkal csináltunk egy rap demót, később meg az egyik munkahelyemen csupa baromságot vettünk fel a stúdióban, amit aztán átküldtünk az effektdobozon, és mindkét (és számos további) őrültségnél remekül szórakoztunk, de az meg nem fordult a fejünkben, hogy kiadjuk, vagy bárkinek megmutassuk. Szóval nem tudom megmondani, hogy ez a film művészet-e, de ha az, akkor én túl földhözragadt vagyok hozzá, és nem vigasztal, hogy a film egyik nagy tanulsága, hogy a földönkívülieknek mi emberek vagyunk az ufók.

Ugyanakkor meg az is eszembe jutott, és ez az eredeti novellában sokkal inkább átjött, hogy végül is a tinédzser fiúk szemében a lányok földönkívülinek tűnnek, és Gaiman valahol ezt maxolta ki. Lehet, ő még csak egy egyszerű poénnak szánta, mély vagy annak látszó gondolatokkal fűszerezve. Meg végül is: mi lehet pszichedelikusabb élmény, mint az első szerelem?

De most komolyan (SPOILER!), honnan jött ez a baromság a csakrákkal?! Túl azon, hogy Gaiman novellájában szó nincs róla, és a film 90%-áról sem. És akkor Zan neve azért hangzik zennek, mert ez a film is ki akar zökkenteni, mintegy túlságosan hosszúra és bizarra nyújtott zen koanként?! (Spoiler vége.)

De nézzük a jó oldalát. Király punk zenék vannak benne. Nicole Kidman fél-punk/fél-Warhol figurája nagyon cool, még ha ő sem veszi komolyan magát. És felfoghatom úgy, hogy lám, ez történik, ha a minden ellen lázadó punk mozgalom egyszer olyasmivel találkozik, aminek köze nincs az általuk ismert valósághoz.

És különben megvan a maga sajátos világa a filmnek. Ez elvitathatatlan. A ’80-as évek legbetegebb videoklipjeit idéző látvány. Alex Sharp, a főszereplő srác nem kissé McCartney-t idéző, tipikus angol orcája. Ha akarom, még a Neil Gaimanre utaló gegek is jópofák. Másfelől nézve mondjuk fölöslegesek és funkciótlanok, de egy adott részletet kiragadni ebből a full idióta filmből, és azon problémázni, szánalmas lenne. Még az is megfordult a fejemben, hogy Gaiman azért ment bele ebbe a filmbe (amin ő csak mint executive producer dolgozott, bármit jelentsen is ez), hogy imponáljon a feleségének, a szintén kiszámíthatatlan dolgokra képes Amanda Palmernek. Remélem, neki tetszett.

De én nem voltam felkészülve ennyi őrültségre és húb+ momentumra. Valószínűleg ezer emberből 999 nem lenne. De attól még olyan élmény, amihez hasonlót is nehéz lenne mondani.