Főkép

„Van egy fiú, aki túl öreg ahhoz, hogy gyerek legyen, és túl fiatal ahhoz, hogy férfi legyen.”

 

Valahogy így kezdődnek a mesék, és ha még bárki kételkedik benne, hogy a mesék a legvalóságosabb dolgok, a Szólít a szörny meg fogja győzni róla. A trailer ugyan félrevezetően mást ígér – kalandok! egy barátságos ent-szörny megmenti az érzékeny lelkű kisfiút! kellemes fantasy az egész családnak! –, a film valójában sokkal kegyetlenebb: egy tizenkét éves fiú története, akinek az anyja hónapok óta rákkal küzd, és ő kénytelen egyes egyedül, senkire se számítva szembenézni azzal, ami egy felnőttet is összeroppantana. Nem meglepő, hogy oda menekül, ahová tud: a fantáziájába, hogy megszólítson egy szörnyet.

 

Aki olvasta Patrick Ness és Siobhan Dowd közös regényét – amelyet Dowd talált ki, de korai halála miatt nem tudott megírni, ezért Ness valósította meg –, nem lepődik meg a történet kíméletlen őszinteségén. Ifjúsági regény, de nem olyan egyszerű igazságokat állít középpontba, hogy „a rák nehéz”, „egyedül lenni szívás”, hanem leás Conor lelkének legmélyére, a tehetetlen, pusztítási vággyal teli, szétfeszítő dühig, addig a magányig, amit a betegség burka von kettőjük köré, és láthatatlanná teszi a fiút, egészen mélyre addig a végső igazságig, amelyet a szörny ki akar csalni belőle. Egyezséget kínál neki: ő is elmesél három történetet, de a negyediket Conornak kell majd elmondania, azt az igazságot, amelyet a szíve mélyén már régóta tud, csak nem mer vele szembenézni.

 

Aggódtam, hogyan lehet vászonra vinni egy olyan regényt, amelyben minden egyes szó a helyén van. Féltem, hogy ha hozzányúlnak, csak összetörik: túl sok lesz, túl giccses, vagy túl gyáva, és megkerüli mindazt, amit a könyv felvállal. Mégis, az adaptációk szerencsés csillagzata alatt született: a forgatókönyvet Patrick Ness jegyzi, és alig változtatott valamit a regényhez képest – az iskolai jeleneteket kurtították, de a párbeszédek szinte egy az egyben ugyanazok, és a tökéletes zárómondatok is megmaradtak –; a rendező az a J.A. Bayona, aki Guillermo del Torót tartja mesterének, és a vizualitása pont olyan lenyűgöző; a főbb szerepekben pedig Felicity Jones (Conor anyja), Sigourney Weaver (nagymama) és Liam Neeson (szörny) kapott helyett, aki a puszta hangjával falakat képes rengetni. Hozzájuk csatlakozott Lewis MacDougall (Conor), akin az egész állt vagy bukott, hisz mit érnek a vizuális gyöngyszemek, ha egy ennyire emberi dráma főszereplője nem tud behúzni, nem tudja átadni mindazt, amin ez a fiú keresztülmegy. De MacDougall tökéletes, minden mozdulata, minden arcrándulása helyén van. Magához húzza a nézőt, és még az utolsó képkocka után is fogva tartja a belőle áradó érzékenység és fájdalom.

 

És ha már szóba került a látványvilág, a film tényleg gyönyörű lett. A szörny megjelenítéséhez Jim Kay eredeti illusztrációt vették alapul, és a göcsörtös famonstrumnak tényleg súlya van, ahogy épp kéményeket zúz, vagy tiszafatagjait a csillár alá húzva összekucorodik a nappaliban. Kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a szörny meséit, és végül az animációsfilm-betéteket választották: a szikrázó vízfesték-pacákból megelevenedő képek gyönyörűek, és Conor grafikusi vénája miatt olyan természetesen simulnak a történetbe, mint ahogy a regényben tették.

 

Áradozhatok bármennyit a megvalósításról, a Szólít a szörny akkor is a szív története. Olyan helyre visz magával, ahová senki sem megy önszántából, de ahová előbb-utóbb mindenkinek el kell mennie. És talán a szörny is ott lesz, hogy segítsen szembenézni a bűntudattal, a fájdalommal, a várakozás tehetetlenségével, hogy a görcsös kapaszkodásból elengedés válhasson. Mert hiába szaggat szét a történet, hiába folynak a könnyeim, a Szólít a szörny mégiscsak gyógyít. Feltép és megkínoz, de végső soron átmos és tisztít. Ezért tartottam már zseniálisnak az eredeti ifjúsági regényt is, mert úgy tud mesélni a gyászról, olyan tisztán szembesít az elmúlással, hogy az is át tudja érezni, aki még nem veszített el senkit, de vigaszt és feloldozást nyújthat annak is, akinek már mindezzel meg kellett küzdenie.

 

Mert végül mindenki egyedül marad a szörnnyel és a saját igazságával.