Főkép

Túl lehet lépni valaha is a múlton? Magunk mögött lehet hagyni a fájdalmat, a gyászt, a szenvedést, az emlékeket, hogy végre valahára újra boldog és teljes életet éljünk? Lee akárhányszor csak visszatér a régi városába, Manchesterbe, elárasztják az emlékek. Meglepő talán, ha el akar menekülni ebből a városból? Bostonban sincs ugyan arany élete, karbantartói munkájából éppen megél, nincsen sem családja, sem igazi barátai, de mégis tiszta lappal kezdhet: nem ismerik, nem tudják, hogy mi történt vele. Bátyja halála után azonban kénytelen elhagyni Bostont, hogy pár napig testvére fiával, a tinédzser Patrickkel legyen. A pár napból hetek lesznek, amikor kiderül, hogy Lee lett a fiú gyámja, még ha ő nem is érzi magát alkalmasnak a feladatra. Túl lehet lépni valaha is a múlton?

 

Muszáj újra és újra feltennem ezt a kérdést, mert valahogy folyamatosan ez jár a fejemben, miközben A régi városról elmélkedek. Pedig valójában egyszer sem hangzik el még csak hasonló sem a filmben – no nem mintha egyébként olyan sok mindenről beszélnének –, mégis minden szereplőjét ez foglalkoztatja. Lee-t, Patricket vagy Lee volt-feleségét épp úgy, mint mondjuk Patrick anyját: szinte minden figura a saját múltjának a foglya, és ez olyan feszültséget teremt bennük – és persze bennünk is –, amit csak nagyon nehezen lehet bírni. Ha lehet egyáltalán.

 

Nézzük egymás után ezeket a halkan, lassan csordogáló jeleneteket, néha nevetünk, néha kipislogjuk a szemünkből a könnyet, és próbáljuk kitalálni, mit érezhetnek ezek a karakterek előttünk, de már az első pillanatban megrémülünk a borzalmas mélységtől. Kenneth Lonergan döbbenetes természetességgel játszik mindenkinek az érzelmeivel: egyszerre fájdalmas és mégis csodálatos figyelni, ahogy felépíti a karakterek közti kapcsolatot, ahogy egyre jobban megismerünk mindenkit, ahogy egyre mélyebbre merülünk ebben a hálóban, amiben nincs öröm vagy boldogság a szokott értelemben. Persze van, de nem tisztán, gondtól mentesen: apróságokban és egyszerű csodákban, amiket amúgy mi is átélünk, legfeljebb kevésbé vesszük észre. De Lonergan szűrőjén keresztül ezek a pillanatok is olyan katarzissal töltenek el, amire még nagyon sokáig fogunk emlékezni.

 

Szótlan, visszafogott film A régi város: szereplői alig beszélnek, sokkal több minden bújik meg a kimondatlan szavak és ki nem beszélt érzelmek mögött, mint amennyi látszik belőle. Olyan, mintha egy skandináv, minimalista regényt látnánk megfilmesítve: minden szó mögött teljes univerzumok rejtőznek, érzések olyan hálója, amit túl fájdalmas lenne megbolygatni. (Bár talán az használna.) Ennek bemutatása Casey Afflecktől olyan elképesztő tehetséget igényelt, amit, megmondom őszintén, én sosem hittem, hogy fel tud mutatni. Pedig Lee nem feltétlenül egy szimpatikus alak, hiszen agresszióra hajlamos, képtelen két szót mondani egymás után, vagy valódi emberi kapcsolatot létesíteni – Affleck azonban egyetlen pillantásával többet mond róla, mint amennyit a forgatókönyvből megtudnánk.

 

Megragadó játékát pedig a többiek nagyszerűen segítik. Az ex-feleség Michelle Williams alig kap pár jelenetet, de azt remekül használja ki, mint ahogyan a visszaemlékezésekben Kyle Chandler is finoman árnyalja a testvér karakterét. Affleck mellett azonban az igazán nagy feladat a tinédzser Patricket játszó Lucas Hedges-re hárul: nem hiszem, hogy volt már ennyire erőt próbáló feladata színészként, de ha ez így megy tovább, nagyon érdemes lesz rá figyelnünk. Apró gesztusaival, zavarodottságával, de mégis kamaszos dühével és vergődő érzelmeivel tökéletes társa Afflecknek, ahogy próbál megbirkózni a gyásszal, az új élethelyzetével, az ismerősei reakcióival. Érdekes figyelni, ahogy mindez a zenében manifesztálódik: Lesley Barber főként „templomi” zenét írt, sok orgonával és kórussal (amikor éppen nem ilyen csendül fel, az is jelzésértékkel bír), ettől pedig patetikus is lehetne, de szépen elkerüli a giccset, és olyan momentumokat emel ki, amire nem feltétlen számítanánk.

 

Ugyanakkor ez a visszafogottság mintha kicsit szokatlan élményt is eredményezne. Sokkal kevésbé tudunk azonosulni a figurákkal, sokkal kevésbé értjük meg rögtön őket – a film megnézése után muszáj még gondolkodni róla, hogy minden a helyére kerüljön. Egyébként is fájdalmas a befejezése: nem akarjuk igazán elengedni a szereplőket (szerintem a rendező-forgatókönyvíró is így volt ezzel, ugyanis mintha egymás után több, potenciális zárási lehetőséget látnánk az utolsó percekben). Szívesen néztem volna még két és fél órán át, ahogy Lee és Patrick kapcsolata formálódik a gyászon és a nevetésen át. Hiszen nemcsak sírunk, de nevetünk is: ahogy az életben tennénk. Őszinte film A régi város, olyan, amit sokszor akarunk életünk során megnézni, mert mindig máshogy fogjuk látni. Nekem elsőre letaglózó élmény.