Főkép

Egy ideje őszintén nem értem a DC-t. A stúdió hiába a második legnagyobb képregényes nagyhatalom, hiába kapcsolódnak a nevéhez olyan kultikus hősök, mint Batman, Superman vagy Flash, valahogy egymás után hoz olyan döntéseket, ami nálam, egyszerű filmnézőben/képregényolvasóban/laikusban egyértelmű hibaként csapódik le. Aztán természetesen könnyen lehet, hogy tévedek, és valójában minden a DC hosszú távú tervének a része, de egyelőre úgy érzem, nem vagyok egyedül az értetlenkedésemmel. Ugyanis miközben a Marvel toronymagasan szállítja éves szinten a legjobb szuperhősfilmeket, láthatóan óriási kreatív energia izzik a stúdióban, pontosan terveznek, mindent kiszámítanak, érezhetően egy olyan stratégia mellett kötelezték el magukat, ami jól működik a számukra, addig a DC mintha csak lődörögne Hollywoodban, és a nála jobbaktól koppintana, hátha neki is bejön az, ami a szomszédnak.

 

Ha választóvonalat kellene húznom a modern képregényes-szuperhősös filmek áradatában, 2008-at jelölném be. Akkor jött ugyanis ki a Vasember és A sötét lovag is – két stúdió, két film, mindkettő olyan, ami elképesztő sikereket ért el, és tökéletes alapot szolgáltatott a későbbi hírnévhez. Csak míg a Marvel innen ugrásszerűen univerzumépítésbe kezdett (nem törődve azzal a hátránnyal, hogy a jogok eladása miatt egy csomó népszerű nevet nem tud használni), addig a DC úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Amíg az előbbi stúdió egymás után hozta ki nagy karaktereinek (Thornak, Amerika kapitánynak, Hulknak) az önálló sztorijait, hogy aztán az első Bosszúállók filmben minden összeérjen, addig a DC a 2013-as Az acélemberig mindössze a rémes visszhangot kapó Zöld lámpásra és a következő Batmanre (plusz nem kifejezetten ide tartozó Watchmenre) volt képes. Hogy aztán újra behúzzák a kéziféket, és három évig megelégedtek a sorozatos színtérrel.

 

Végül aztán eljött 2016, az erősen megosztó Batman Superman ellen, no meg a mostani Suicide Squad. És én még mindig azt érzem, hogy a DC-nél fogalmuk sincs arról, hogy milyen irányba akarnak haladni. Alapvető döntéseket nem tudnak meghozni, nem értik, mitől működnek a vetélytárs filmjei, miért sokkal jobbak a nézői és kritikusi visszajelzések. Mostanra jutottak el odáig, hogy akkor ők is felépítik a saját szuperhősvilágukat, de amíg a Marvel idén már a harmadik olyan eseményt vezényeli le, ami megmozgatja közel az összes hősüket, addig a DC majd csak jövőre jut el az elsőig. Óriási késés ez, ha azt vesszük figyelembe, a néző nem a 2010-es évek legelejének Marvel-filmjeihez fogja hasonlítani ezeket a produkciókat, hanem a már kiforrt, rendes koncepcióval és követendő iránnyal rendelkező 2016-hoz.

 

Nézzük az Öngyilkos osztagot: folyamatosan az az érzés kerülgetett, hogy ez olyan, mintha ötvözni akarták volna A galaxis őrzőit a Deadpoollal – hogy aztán az egészet leöntsék A sötét lovag vagy Az acélember komolyságával és melodramatikus hangulatával. Túl sok az összehasonlítási alapom, így pedig nemcsak nem látni a rendezői koncepciót, de végig olyan, mintha felülről hozzáigazították volna a forgatókönyvet a DC „sötétségi” álláspontjához, nem törődve azzal, hogy a karakterek, a stílus vagy a színészek más irányba akarnák tolni a filmet. Mintha nem gondoltak volna bele, hogy mivel jár egy Suicide Squad elkészítése, főszerepben dilinyós gonosztevőkkel, akik lényegében minden szuperhős antitéziseként jöttek világra. Már az első előzetesek is egy olyan filmet sugalltak, ami képes ezt megvalósítani, képes ráfeküdni az abszurd, parodisztikus vonalra, nevetésre sarkallni, valóban őrültnek bemutatni bizonyos karaktereket, felvállalva, hogy az egész egy elszállt mulatság is lehet, attól függően milyen szkript kerül alájuk (lásd még: Deadpool).

 

Félreértés ne essék, nincs problémám a komolysággal, rajongok Nolan Batman-trilógiájáért (még a logikailag és történetileg labilis harmadik részéért is), de nem gondolom, hogy érdemes a sötét stílust, a komoly lelki drámákat öncélúan használni. A DC pedig folyamatosan erőlteti, függetlenül attól, hogy mennyire támasztja alá ezt bármi – legyen szó karakterről, történetről vagy háttérvilágról. Az Öngyilkos osztagnak pedig ez lett a leggyengébb pontja – hiába van egy rakatnyi buggyant alak egymás mellett, akiknek jól láthatóan egymás és a rájuk felügyelő katonai osztag kiirtása is csak könnyed esti program lenne, mégis egyre mélyebbre merülünk a drámában. A film a világ leggonoszabb és legszörnyűbb embereit is humanizálni próbálja, ami egyrészt aláássa az őrült-parodisztikus vonalat, másrészt viszont igazán mély sem lesz a cselekmény, ha ez erőltetetten, oda nem illő módon történik. Persze nem vitatom, működhetett volna egy komoly és kemény Suicide Squad is: de nem ezekkel a szereplőkkel, nem egy vigyorgó és felesleges Jokerrel a mellékalakok között, nem ilyen cselekménnyel.

 

Így nem tudok mást mondani az Öngyilkos osztagra: úgy érzem, az alkotóknak sem volt igazi elképzelésük. Nehéz másként értelmezni, mint furcsa kísérletként a DC részéről, ahogy próbálják megtalálni a helyes arányokat (akár utómunkák és össze-vissza vágott verziók árán is) – azt, ami már elkülöníti őket a Marveltől, de annyira idomul is hozzájuk, hogy meg tudja ragadni a közízlést. Komoly lelki motivációt akarnak adni a figuráknak, csak hogy folytassák a Batman-Superman filmek sötét hangvételét. Harley Quinn (a legjobban eltalált karakter a filmben) segítségével bátran felvállalják a groteszket, az őrült-bizarr paródiát. Egymás után kerülnek elő a retróslágrek (a Queentől az Animals-ig), mintha ezzel is rájátszanának A galaxis őrzőinek a szerethető-szimpatikus hangulatára, de közben mégsem hajlandóak érdemi szerepet szánni az egyes figuráknak, aminek hála a fél stáb teljesen kihagyható a filmből. Egyszer kemény akciómozi, lövöldözéssel és macsó pózokkal, másszor meg mintha ugyanezt karikírozná, plüss pónival és egy baseball-ütővel mászkáló miniszoknyás csajjal. Semmilyen téren nem érzem az egységet, a koncepciót, nem tudom, hogy mi is akart ez lenni – de, azt hiszem, ezt majd mindenki eldönti saját magában.