Aljas nyolcas (film)

Nálam egy új Tarantino-film érkezését mindig feszült várakozás előzi meg. Hiába tartom ugyanis az egyik kedvenc rendezőmnek, egyszerűen félek a hibától: szinte mindegyik filmjéről azt gondolom, hogy ha egy kicsit is máshogy csinálja, most kultikus zsenialitás helyett nézhetetlen katyvaszról beszélnénk. Félek attól, hogy egyszer nem jön össze, és most az Aljas nyolcasnál duplán aggódtam: már a bemutató előtti hajcihő (a kiszivárgó forgatókönyv és a rendkívül széles vászon használata) elkedvetlenített, ráadásul hiába imádtam a Django elszabadult, nem voltam abban biztos, hogy szükségünk van még egy westernre a rendezőtől. Nyilván most sem tévedhettem volna nagyobbat: az Aljas nyolcas úgy lesz elképesztő Tarantino-eposz, hogy a lehető legkevésbé hasonlít rá – egyszerre jobb és rosszabb is, mint a korábbi alkotásai.

Kezdjük talán a jobbal: úgy érzem, hogy minden korábbinál inkább „egyben van” a története. Nincsenek kilógások, minden szervesen illeszkedik össze – mondjuk ez annak fényében talán nem nagy meglepetés, hogy a közel három óra (soknak tűnik, de szerintem nem az: ehhez egyszerűen kellett ennyi) majdnem egésze egy fogadó belső terében játszódik. Az „aljas nyolcas” ugyanis hóvihar elől menekülve találkozik össze Minnie úri szalonjában, azonban a céljaik nem egészen ugyanazok. John „Hóhér” Ruth (Kurt Russell), hírhedt fejvadász egy szökevényt (Jennifer Jason Leigh) visz a közeli városba; Marquis Warren őrnagy (Samuel L. Jackson), szintén hírhedt fejvadász már csak hullákat akar eljuttatni ugyanoda; míg Chris Mannix (Walton Goggins) a kisváros jövendőbeli seriffje lesz – ha odaér. A fogadóban már várja őket egy öregedő generális (Bruce Dern), egy valódi hóhér (Tim Roth), egy emlékiratait író cowboy (Michael Madsen) és a tulajok távolléte miatt a fogadót vezető mexikói (Demián Bichir), akik közül erősen gyanús, hogy valaki ki akarja szabadítani a harcias nőszemélyt.

Már így is szinte érezzük a puskapor szagát a levegőben, de ha mindezt még továbbfűzzük, akkor kiderül, hogy a szereplők közül néhányan Északkal, néhányan inkább Déllel szimpatizáltak a polgárháborúban, és úgy egyébként is, a rasszizmus tulajdonképpen teljesen mindennapos errefelé. A hangulat pattanásig feszül, izgulunk, hogy ki fogja mindjárt kihúzni a fegyverét a tokjából, hogy elszabaduljon a pokol – ugyanis ez egy Tarantino-film, tehát pontosan tudjuk, hogy nem fogjuk megúszni szökőárként kitörő vérgejzírek és szétpukkadó testek nélkül, csak hát lerágjuk a körmünket, mire eljutunk odáig. A rendező tökéletesen ért ehhez a fajta feszültségteremtéshez, csak azt nem tudom már eldönteni, hogy a film ennyire jó, vagy csak a rendező nevétől várom el a kötelező köröket. Ez utóbbi egyébként a párbeszédekre is igaz: a szereplők folyamatosan beszélnek és beszélnek, mintha sosem akarnák abbahagyni; papírokat mutogatnak egymásnak, visszakérdeznek, dumálnak megállás nélkül (ha véletlenül mégsem, akkor csúnyán néznek egymásra), és egyszerűen szédítően szórakoztató mindezt figyelni (a kötelező déli suttyó akcentusok és a narráció ezúttal is fenomenális – ezt vétek szinkronnal nézni).

Ha viszont kicsit a párbeszédek mögé tekintünk, akkor egyre kevésbé látjuk mindennek az értelmét. Bár külsőségeiben erősen western-jegyeket mutat, közel sem olyan egyértelmű a megfeleltetés, mint a Django esetében: olykor szalonkriminek tűnik, olykor inkább egy fekete vígjátékra emlékeztet, miközben a társadalmi problémák bemutatása (persze ez az ellentét majdnem minden Tarantino-műben jelen van), a karakterek tökéletes gyarlósága (beszédes, hogy a fejvadászok hiába tűnnek a rend őreinek, elég hamar kiderül, hogy ők sem többek bosszúszomjas vadállatoknál, és akkor még a rasszista seriffről nem is beszéltünk) sem hagyható figyelmen kívül. Még a zavarosnak tűnő befejezés sem igazán enged egyértelmű végkövetkeztetésre jutni – hiába vannak meg a Tarantino-filmek látványos elemei, hiába érezzük most is a B-filmes, ollózgatós-parodisztikus szándékot, mintha nem lyukadnánk ki sehova, mintha elvesztünk volna valahol a havas tájban.

De végső soron ez mégsem lesz akkora probléma. Tarantino és a vele dolgozók egyszerűen már annyira profik mindenben, hogy képesek egy ilyen furcsán összerakott filmet is az átlagos mezőny fölé hozni. Persze azt talán nem kell mondanom, hogy Ennio Morricone szokás szerint remek, hogy Kurt Russell már a megjelenésével figyelmet parancsol, hogy Samuel L. Jackson ezúttal is zseniális (és a nagymonológjaival most sokkal jobb, mint a Django-beli szerepével). Érdemes viszont külön kiemelni Walton Gogginst, aki ugyan kezd minden filmben hasonló figurát játszani, de ez tökéletesen illik is hozzá; no meg Demián Bichirt, aki rövid szerepében is emlékezetes tudott maradni. És ha már színészek: bevallom, nekem Tim Roth némileg csalódás, nem tudta elég élettel megtölteni a karaktert (inkább Christoph Waltz hiányát pótolta); de mondjuk Michael Madsenről vagy Bruce Dernről sem érzem, hogy annyira nagyszerűt alakítottak volna (vagy csak a figuráikat nem írták meg elég erősen?); és akkor még szegény Jennifer Jason Leigh-ről nem is beszéltünk, akit gyakorlatilag csak ütnek a szereplők.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy ezek után milyen úton fog elindulni Quentin Tarantino. Talán az Aljas nyolcas nem lett a legjobb filmje, még abban sem vagyok biztos, hogy az első háromba betenném-e (valószínűleg nem), mégis van egy olyan gyanúm, hogy innen nem a várt irányba fog továbbhaladni a rendező. Nem tudom, mennyire fogjuk majd fordulópontként számon tartani a nyolcadik filmjét, az mindenesetre biztos, hogy aki beül rá, az újfent olyan élményben részesül, amit nem fog egykönnyen elfelejteni. Talán kevésbé stílusparódia, talán összességében kevésbé erős, de megint egy olyan alkotás született, amin nevetünk, szörnyülködünk, izgulunk, ledöbbenünk – vagyis amit megint iszonyatosan lehet élvezni. Azért bízom abban, hogy Tarantino most már lekattan a westernekről.