Spotlight – Egy nyomozás részletei (film)

Van-e nagyobb bűn, mint tönkretenni egy gyermek lelkét? Van-e nagyobb bűn, mint elpusztítani az egyik legtisztább, legszentebb kapcsolatot, az ember és Isten közötti valódi hitet? Van-e nagyobb bűn, mint mentegetni, eltussolni, elhallgatni a vétkesek tetteit? Van-e nagyobb bűn, mint kihasználni azt, hogy megbíznak az emberben? Ezekre a kérdésekre nemcsak én keresem a választ, de a Boston Globe újságíróinak kis csoportját, a Spotlightot is ez foglalkoztatta a kétezres évek legelején. Mike, Matt, Sacha és szerkesztőjük, Robby gyakorlatilag önálló egységként működik az újságon belül: azzal foglalkoznak, amivel szeretnének, sokszor hónapokat dolgoznak egy-egy cikken, ám olyan problémákat karolnak fel, amelyek rendkívül fontosak Boston városának életében. És amikor az új főszerkesztő arra buzdítja őket, hogy járjanak utána az egyik helyi pap gyermekmolesztálási ügyének, hirtelen arra jönnek rá, hogy sokkal több rejlik a témában, mint arra korábban gondoltak…

Mert a téma bizony nagyon erős, ha erről a filmről van szó: oknyomozó újságírás, gyermekmolesztáló papok, egyházi botrányok és persze az az állandó, tehetetlen düh, ami a játékidő előrehaladtával egyre inkább szétveszíti a vásznat, hogy a végére már legszívesebben felállnék, üvöltenék én is. Mégis féltem kicsit tőle: nem is feltétlenül azért, mert nem bíztam Tom McCarthy rendezőben (noha eddig elég vegyes renoméja van: a remek Win Win dramedy után A cipőbűvölő című Adam Sandler eposz fűződik a nevéhez…), hanem mert nagyon könnyű átesni a ló túlsó oldalára, ha ennyire fájdalmas és kényes problémakörről van szó. A (magyarul kissé szájbarágós című) Spotlight lehetett volna egy katolikus egyházat gyalázó botrányfilm, lehetett volna egy könnyező, hatásvadász dráma, azonban szerencsére ezek egyike sem lett, sőt: nyugodtan mondhatom, hogy ez az egyik legerősebb alkotás, amit az idei Oscar-mezőnyben láttam.

Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy McCarthy végig a tényekre koncentrál. Persze nem tudjuk, mennyi ebből valójában a fikció, de mégis olyan izgalmas nézni az újságírás folyamatát, az adatok összegyűjtését, a sziszifuszi elemzést, a tanúkkal („túlélőkkel”) való interjúkat, mintha egy krimit néznénk. A rendező (és író) szikáran ragaszkodik a tényekhez, nem akar meghatni, inkább hagyja, hogy a téma súlya agyonnyomjon, hogy „szimplán” az egyszerű valóság megdöbbentsen. Márpedig ennél semmi sem lehet sokkolóbb – bár kezdetben még legfeljebb csak érdekelt a film, ahogy haladunk előre, úgy változik bennem haraggá, dühvé a kezdeti kíváncsiság. Érzem, ahogy ökölbe szorítom a kezem, ahogy markolom a mozi karfáját, pedig itt tényleg nem látunk mást, mint hogy pár újságíró emberekkel beszélget, miközben adatokat gyűjtenek.

Ami pedig ezen az okos megközelítésen túl engem nagyon megnyert, az a karakterek kezelése. A filmnek ugyanis gyakorlatilag nincs főszereplője – a legfontosabb három-négy karaktert szinte egyformán ismerjük meg, nagyjából ugyanannyit töltenek a vásznon (nem véletlen, hogy a színészeket is csak mellékszereplőként jelölték az Oscaron), így aztán feleslegesen nem foglalkozunk velük. Persze átérezzük, hogy milyen nehéz, lelkileg megterhelő az ügy számukra is, de nem különlegesek: nincs a múltjukban elfojtott trauma, nem a magánéletük és a személyiségük van a fókuszban, csak a tetteik, a munkájuk. Valószínűleg így színészként sem egyszerű kiemelkedni, s bár féltucatnyi ismerős arccal találkozunk Hollywood legjobbjai közül, senki sem olyan látványosan jó: persze Mark Ruffalo és Michael Keaton hozza a kötelezőt, Rachel McAdams kicsit halovány, de nem túl hálás a szerepe, Liev Schreiber és Stanley Tucci pedig a szokásos módon jól tudja őket támogatni a háttérből, ám egyáltalán nem róluk szólt ez a film.

Hanem azokról a morális kérdésekről, amik felmerülnek bennünk a Spotlight közben. Több lesz, mint az újságírás diadala a nagyhatalmú intézmények ellen, több lesz, mint a gyermekmolesztálás elképesztő vétkének drámája: inkább azokról az emberekről beszél, akik az ilyen tragédiák mögött állnak. Nem az áldozatokról és még csak nem is a bűnözőkről: hanem mindazokról, akik asszisztálnak ehhez. A szülőkről, akik félrenéznek; a rendszerről, ami segíti mindezt; a nagyhatalmú emberekről, akiknek lenne módja változtatni, de inkább féltik a hírnevüket; az ügyvédekről, akik csak teszik a dolgukat; és persze az újságírókról – akiknek van módja változtatni, de mégsem mindig teszik. A bűnökről, amik nem az elkövetéssel fejeződnek be – mert tenni kell ellenük, változtatni kell. A Spotlight már csak ezért is az a film, amit mindenkinek látnia kellene.