Főkép

Leonardo DiCaprio. Egy hatalmas grizzly medve. Alejandro González Iñárritu. Indiánok. Most tél van és csend és hó és halál. Nagyjából ezeket a címszavakat forgattam magamban, amikor beültem A visszatérő vetítésére (no meg azt a gondolatot, hogy milyen sokan vagyunk a sajtóvetítésen – érdekes, hogy mi kell ehhez),  ugyanis bár az elmúlt években egyre inkább azon vagyok, hogy minél kevesebbet tudjak meg egy filmről a megtekintés előtt, ezúttal ezt nem sikerült teljesen betartani. Megnéztem ugyanis az előzetest, amiből nagyjából egyértelműen sejteni lehetett, hogy mi vár ránk: egy szenvedő DiCaprio, ellenségként néha medve, néha indiánok, néha Tom Hardy; továbbá még több szenvedés, az emberi kitartás (és a bosszú) diadala, hideg, fagy, fájdalom… – aki még esetleg nem tudná: A visszatérő nem egy könnyed délutáni kikapcsolódás.

 

A történetről tényleg nem is érdemes többet írni, elvégre nem az a lényeges, hogy a DiCaprio által játszott Hugh Glass miként tér vissza a vadonból a civilizáció (nevezzük így, jobb szó híján) területére, illetve hogyan is teljesíti be bosszúját – sokkal inkább az, hogy mit él át közben. Ahogy G. kollégám megjegyezte, mintha valamiféle szuperhőst látnánk: akárhány sérülése van, akárhány sebből vérzik, akárhány megpróbáltatáson is kell átesnie (pedig a skála nagyon széles a vízeséstől a szakadékon át a grizzly-ig), Hugh Glass-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Küzd, szenved, üvölt, fogcsikorgatva halad tovább, még akkor is, ha minden remény elveszett – és ennyi viszontagság közepette hamarosan mi is azt vesszük észre, hogy maga alá gyűrt ez a kietlen, hideg világ.

 

Nem mondanám, hogy tökéletes film A visszatérő, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy Leonardo DiCaprio két és fél órás szenvedését képtelenség nyugodtan vagy érzelemmentesen tűrni. Ez persze leginkább neki köszönhető, ugyanis hitelesen, élően jeleníti meg a hányattatásokat, még annak ellenére is, hogy egy idő után annyi veszélyes helyzetbe kerül, amit már nehéz teljesen komolyan venni. Nálam még éppen a határ megfelelő oldalán billegett a film, hatásos tudott maradni a rideg atmoszféra – néha undorodunk az eseményektől, néha együtt érzünk, néha ökölbe szorított kézzel szurkolunk Glass-nek, hogy csak még néhány lépést tegyen előre. Vagy éppen vele együtt gyűlöljük Tom Hardy-t, aki szintén lehengerlő főellenség volt (csak a grizzly tudott rajta is túltenni).

 

Ami pedig még rajtuk kívül mindenképpen kiemelést érdemel, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája. Nemcsak a vadonban játszódó jelenetek voltak gyönyörűen fényképezve (ami szinte már elvárás egy hasonló hegyes-erdős drámánál), hanem az akciójelenetek, az egyszemélyes szenvedéstörténet is lenyűgöző vizualitással rendelkezik (az első csata kamerafókusz-váltásai nagyszerűek voltak). Nem tudom, hogy idén milyen lesz az Oscar-díj mezőnye, de egészen biztos vagyok abban, hogy DiCaprio mellett Lubezkinek is bérelt helye van a jelöltek között.

 

Megterhelő film A visszatérő, nemcsak témája, de játékideje miatt is. Van egy olyan érzésem, hogy egy jó fél órával rövidebb terjedelemben erősebb hatást váltott volna ki belőlem (különösen azért, mert akadt benne pár feleslegesnek tűnő jelenet), jobban éreztem volna a feszültséget, a fájdalmat, ami átjárta Hugh Glass figuráját – így leginkább azt tudom tanácsolni, hogy aki megnézni, az készüljön fel lelkiekben. Nem egy laza, vidám szórakoztató filmre fog beülni, hanem egy vérbeli, brutális drámára, ami az utolsó, nagyon ügyesen eltalált képkockákig sem ereszt. Kötelező mindenkinek, aki kíváncsi 2015 (illetve nálunk már 2016) egyik meghatározó alkotására – ha ezért nem kap Oscar-díjat Leonardo DiCaprio, akkor semmiért.