Főkép

A Sicario is olyan film, amire magadtól nem ülnél be. Eleve odabiggyesztik a cím után a semmitmondó, sőt, inkább B-kategóriás TV filmeket idéző A bérgyilkos alcímet – igen, el is mondják az első pillanatban, hogy a „sicario” bérgyilkost jelent. Ha előzetesen utánanéztél a filmnek, akkor a trailere alapján egy szokásos, FBI-os/CIA-s blockbusternek tűnhetett az egész. Nincsenek benne olyan nevek, akik bevonzanák a nézőket a mozikba – hiába istenítik Emily Bluntot, fut fel mostanában Josh Brolin, vagy karakteres színész Benicio Del Toro (akiről talán azt hihetik az emberek, hogy manapság csak jellegtelen mellékszereplőket játszik). De ha végül mégis beülsz a filmre, nos, készülj fel, mert az idei év egyik legerőteljesebb élményében lesz részed.

 

A Traffic óta tudjuk, hogy a drogháború nem éppen egy könnyen megnyerhető küzdelem, sőt, sokszor az embernek inkább az az érzése, hogy a jófiúk állnak vesztésre. Mert hát, gondolhatod, és a film is ezt sugallja, őket kötik a szabályok. A törvényesség. A jog. Egy szuperhősfilmben vagy egy bugyuta akció-moziban ez nem jelentene akadályt a főhősöknek – majd ők elintézik a rosszfiúkat, a többit meg elsimítják a háttérben ügyködő mellékszereplők. Igen ám, de a Sicario hiába fikció, a valóságot akarja bemutatni. Így kerül a középpontba Kate Macer (Blunt) FBI ügynök, akiről azt hiszed, hogy a főhős. Nos, nem. Ő csak azért kell, hogy te és én el tudjunk merülni ebben a titkos háborúban. Ő igazból te vagy: az, aki a szabályok szerint játszik. Aki a farkasok közé keveredik. Aki nem ért semmit, aki nem tudja, mi játszódik le a színfalak mögött, aki csak kapkodja a fejét, amikor hirtelen Mexikóba kerül egy különös akcióba. Vele együtt te is feszülten lesel ki a páncélozott autóból a szűk mexikói utcákra, a szíved a torkodban, várod, mikor csapnak le rád. Nem mersz pislogni, pedig egy puska sem dördül el.

 

Veled szemben pedig ott vannak a profik. A CIA tanácsadó (Brolin), aki először csak egy komolyan vehetetlen pojácának tűnik, és a csöndes latino jobbkeze, Alejando (Del Toro), akiről annyit tudni, hogy rémálmok gyötrik. Ők nyugodtak, tökéletesen mozognak, mindent tudnak, de neked, a kívülállónak, semmit sem mondanak. Mert nem kell tudnod. Csak útban lennél – ezt hagyd a profikra. Ők majd vadászkopóként, kerítéseken, leszámolásokon és szabályokon áthágva közelítenek egyre jobban a céljukhoz. Ők azok, akik számára a cél szentesíti az eszközt. Minél mélyebbre kerülsz Kate-tel együtt a sötétségbe, annál inkább látod: itt Del Toro a központi figura. Az eszköz. A bérgyilkos, akit el kell juttatni a célig, onnantól egyedül is beteljesíti a feladatát. De amíg odáig vezet az út, addig tényleg le kell ereszkedni a mélybe, ahová csak a morajló zene és az éjjellátók kísérnek el…

 

A végkifejletben a film beszorít téged egy alagútba, ahol csak árnyakat, foltokat, felvillanó torkolattüzeket látsz, puskaropogást, elhaló hörgéseket, puffanásokat, vakkantás-szerű parancsszavakat hallasz. A film nem ereszt, agyonnyom, odaszegezi a tekinteted a mozivászonra. Nézd, nézd a sötétséget, ahogy elnyeli a jókat! Képes leszel feladni az elveidet? Mit ér meg neked a győzelem, ha utána nem marad meg a világ, amiért harcoltál?

 

Kegyetlen világ ez, és a Sicario minden szépelgés és pátosz nélkül mutatja ezt meg. Bár vannak benne döccenők – az elején Brolin szövegei idegesíthetnek, vagy itt-ott szájbarágósnak tarthatod a párbeszédeket –, de az a szorítás, amit gyomortájon érzel, amikor Del Toro eljut a céljához, vagy amikor Kate az életéért küzd, az nem fog elereszteni a film megnézése után. Mert tudod jól, hogy hiába győznek a „jók” és halnak meg a „rosszak”, te csak ugyanolyan kisember maradsz, mint a mexikói átlagemberek, akik körül alig változik valami, talán csak annyi, hogy eggyel kevesebb tányér kerül az asztalra az ebédnél. Mert ebben a háborúban nem csak a katonák lehetnek az áldozatok.