Mentőexpedíció (film)

A Mars kegyetlen, rideg és elképesztően veszélyes hely – különösen, ha a bolygón ragadsz, egyedül, alig némi felszereléssel, a túlélésre való legkisebb reménysugárral. Mark Watney-nek mindez valóság: az Ares 3 legénységével szállt le a bolygóra, és pár marsi nap (vagyis sol) után egy vihar miatt el kellett hagyniuk a planétát – csakhogy a menekülés közben Mark megsebesül, és mindenki halottnak hiszi, ezért elmennek az űrhajóval. Az elszánt botanikus valamilyen csoda folytán mégsem hal meg, és bár a következő marsi expedíció csak évek múltán ér a bolygóra, addig pedig elég kétséges, hogy életben maradjon (hogy a legalapvetőbb problémát említsem: nincs elég élelme odáig), nem adja fel: inkább a Mars képébe nevet, és minden tudását latba veti, hogy túlélje ezt a hosszú időszakot. Persze közben a Földön is értesülnek arról, hogy egy asztronautájuk a vörös bolygón ragadt, így hát megkezdik a mentési munkálatokat – de vajon kibírja addig Mark?

A válasz látszólag egyértelmű (mégiscsak egy hollywoodi szuperprodukcióról beszélünk, ahol azért elég ritkák a váratlan események), de az odavezető út közel sem olyan magától értetődő. Markra ezer veszély fenyeget a Mars hideg felszínén: ha a létfenntartó készülékei közül bármelyik meghibásodik vagy tönkremegy, ha elfogy az élelme, ha valami hibát vét bármelyik életveszélyes mutatványa során – meghal. Minden lépésén az élete múlik, de szerencsére Mark nem olyan ember, aki ettől lebénul: inkább humorral és jókedvvel veti bele magát az elintézendő dolgokba, és egy pillanatig sem fogy el a reménye. Természetesen ő is fél a haláltól, ami a Marson minden másodpercben elveheti az életét, de közben hisz abban, hogy még hazajuthat. Ez a lendülete pedig a nézőben is felébreszti azt, amit már régóta keresett magában: a hitet az emberiség iránt, a hitet abban, hogy minden jóra fordulhat.

Ezt támasztja alá a Mentőexpedíció minden képkockája: az a fajta hurráoptimista báj lengi körül, ami szerencsére nem fordul át pátoszba (talán csak egyszer-kétszer lengett ki rossz irányba). Giccsmentesen, nyíltan vallja, hogy az emberek képesek bármit megoldani, ha eléggé hisznek benne – nem más ez, mint egy óda az emberi tudományhoz, himnusz mindahhoz, ami minket emberré tesz: a kitartáshoz, az összefogáshoz, a reményhez. Ettől működik olyan igazán jól Ridley Scott alkotása – no meg persze a profizmustól, amit minden téren odatesznek a produkció mögé. Tökéletes érzékkel adaptálták az alapanyagot: nem is tudom, hogy láttam-e már olyan adaptációt, ami ilyen jó arányban tart meg mindent a könyvből, ami valóban szükséges ahhoz, hogy a mondanivalóját, a stílusát és a hangulatát átadja, de közben nem félt változtatni, ha szükségnek ítélte. A hosszú tudományos magyarázatok helyett inkább pár szellemességet kaptunk, de nem félt hangsúlyozni a tudomány szerepét; a naplószerű írásmód a filmes eszköztár miatt a háttérbe került, de Mark pszichológiai épségét sem féltek megemlíteni – ráadásul Matt Damon szerepében egy tökéletes Mark Watney-t találtak.

Pedig eleinte nagyon féltem attól, hogy milyen lesz, de nagyjából öt perc után rá kellett döbbennem, hogy Matt Damont egyszerűen erre a szerepre teremtették. Nem is csak azért, mert képes eladni az „átlagos amerikai hős” lassan közhelyes toposzát, hanem mert mindemellett hibátlanul érzékelteti, milyen Mark Watney: jókedvű, melegszívű, vakmerő és elszánt – még ha fél, még ha retteg, akkor is (ráadásul a könyvhöz képest határozott előnye a filmnek, hogy sokkal jobban át tudta adni Watney fizikai leépülését a hosszú hónapok során). Hogy ehhez Hollywood legnagyobbjai asszisztálnak – tényleg, felsorolni is hosszú: Jessica Chastain, Jeff Daniels, Sean Bean, Chiwetel Ejiofor, Donald Glover –, az már egészen szenzációszámba megy, pedig akkor még nem is említettem meg a hibátlan látványvilágot: no nem mintha féltem volna attól, hogy nem költenek rá elég pénzt, de azért még mindig nagy szép így látni az űrt és a Marsot.

Már a könyv is elég filmes hatású volt, de most látszik csak igazán, hogy milyen nagyszerű sci-fit lehet a vászonra álmodni belőle – bár Ridley Scott tevékenysége az utóbbi években minimum megkérdőjelezhető, de ezúttal a merész utak helyett inkább egy biztosabbat követett, és nem is túl nagy meglepetés, hogy a végeredményre sem panaszkodhatunk. A Mentőexpedíció (csak ezt a címet tudnám feledni…) szinte hibátlan hollywoodi alkotás, ami tökéletesen látja, hogy mit szeretünk nézni, és nem fél ennek engedelmeskedni. Ha az elmúlt évek minden sci-fije megugorta volna ezt a szintet, most aranykorról beszélnénk: így viszont példásan beleillik a Gravitáció – Csillagok között tengelybe, és talán még az előbbieknél is kevésbé lesz megosztó. A könyvhöz azt írtam, hogy „olvassa el mindenki” – most sem tudok mást mondani: ha csak egy sci-fit nézel meg idén, ez legyen az!