Főkép

Sokan mondták nekem, hogy Christopher Nolan mennyire jó rendező, több kritikát is olvastam a filmjeiről, de mégsem jutottam el odáig, hogy mondjuk a Batman-trilógiát megnézzem. Aztán találkoztam a Csillagok között (eredetileg Interstellar) trailerével, s bár a beharangozók nem mondtak szinte semmit sem a történetről, feltornázták az érdeklődésemet addig, hogy már mindennél jobban vártam – és érdemes is volt várni rá, mert olyan történeti, képi, zenei, gondolati csodát láthatunk a mozivásznon, hogy bánjunk, nem minden film ilyen zseniális.

 

De nézzük részleteiben – a szerző ezúton jelzi, hogy próbál nem spoilerezni, de néha elkerülhetetlen, úgyhogy aki maga szeretné felfedezni a történetet, az ezt a bekezdést inkább ugorja. A történet központjában egy leszerelt pilóta, Cooper (Matthew McConaughey) áll, aki megpróbál eléldegélni azon a Földön, amin szinte csak a kukorica terem meg, és rendszeresek a porviharok. Ebben a jövőben minden ember már csak gazdálkodással foglalkozik, a NASA nem létezik, a Holdra szállást is hidegháborús megtévesztésként tanítják. Békésnek mondható életét egy elszabadult indiai drón és a lánya, Murph (Mackenzie Foy) „kísértete” kibillenti a szokványos kerékvágásból, és rátalál a kormány által eltitkolt, föld alatt működő NASA-maradványra, akik azzal foglalkoznak, hogy új hazát találjanak...

 

A Csillagok között lehetne színtiszta science fiction is, tele tudományos dolgokkal, megemészthetetlen adatokkal, de szerencsére pont nem lett az – bár el kell mondani a nézőnek, hogy pontosan miről is van szó (relativitás, féreglyukak, fekete lyukak), de ezt úgy teszik, hogy a legképzetlenebb néző is megértse. Sokkal nagyobb hangsúly kerül a film azon oldalára, mely egy emberiségdrámát mutat be: egy jövőben járunk ugyanis, amiben már nem lehet semmit se tenni a Földért, számunkra gyakorlatilag alkalmatlan az életre. S ez még csak a kezdet: beszél az emberi kíváncsiságról, a vágyról, hogy valami újat fedezzünk fel, és szól a túlélési ösztönről is, ami még egy távoli galaxisban is megvan minden emberben. És ez még mindig nem minden: egy család drámája is középpontba kerül, Cooper ugyanis az emberiség jövőjének megvédelmezése mellett dönt – ez azonban együtt jár azzal, hogy el kell hagynia a családját, amit viszont a lánya nem tud megbocsátani. A három réteg együttese teremti meg a film magával ragadó történeti ívét. Persze néha Nolan a szentimentalizmus határán egyensúlyoz, de ebben a majd három órás, monumentális alkotásban ez elkerülhetetlen.

 

Bár sci-firől beszélünk, én egyáltalán nem éreztem hangsúlyosnak a CGI jelenlétét: a film képi világa nagyon egységes, az egyes animációk könnyedén elhitetik a realitásérzékünkkel, hogy valóságot látunk. Még a nagyobb képek is jól komponáltnak tűntek, részletes beállításaikkal hibátlan hangulatot teremtettek: az űr hideg, csendes közege remek kontrasztban állt az új bolygók sejtelmességével vagy a haldokló Föld ijesztő, de mégis hihető jövőképével. Ebben nagy szerepe volt Hoyte Van Hoytema operatőri munkájának is, ami tényleg elképesztő képi orgiát eredményezett – pláne IMAX-ben. A képet erősítik Hans Zimmer melódiái is: a magam részéről korunk legnagyobb zeneszerzőjének tartom Zimmert, de mondjuk ez valószínűleg annak köszönhető, hogy gyerekkorom óta hallgatom, s az Oroszlánkirály „Circle of Life”-jával szívtam magamba zenéjének szeretetét. Ez talán nem lesz a legerősebb munkája, de azért még így is nagyon élveztem.

 

Nem szeretem a kifejezést, de Nolan „sztárgárdával” dolgozott: a frissen Oscar-díjassá vált Matthew McConaughey talán minden jelenetben benne van, és a díjnak megfelelő erővel és nagyszerűséggel játszik – hol vannak már azok a romantikus vígjátékok… Anne Hathaway jó színésznő, de tudósnak nem az igazi: hiába próbál komoly és kimért lenni, valahogy félresiklik a játéka, ám szerencsére övé az egyetlen gyengébb alakítás. Egyértelmű, hogy Mackenzie Foyra még érdemes lesz figyelni, mert ha nem vigyáz, remek színésznő válhat belőle, de a film két „nagy öregje”, Michael Caine és John Lithgow is a legjobb formájukban vannak, megérdemelten látjuk őket még mindig a vásznon fontos szerepekben is. Jessica Chastain viszont kiváló színésznő, de most nem volt elég tere játszani: ugyan az archetipikus karaktert, amit neki adtak, remekül eljátszotta, látszik, hogy tudna ő többet is.

 

Ki merem jelenteni, hogy Christopher Nolan űreposzát mindenkinek látnia kell, aki csak egy picit is érdeklődik az űrkutatás iránt – aki pedig az emberiség negatív utópiáiért adná oda a fél kezét, annak is mindenképpen érdemes beülni a moziterembe (a látványvilágnak és a zenei hatásoknak köszönhetően egyébként is a nagyobb vászon és a profi hangtechnika ajánlott a megtekintéshez). Számomra egyértelműnek tűnik, hogy ez az a film, amit nem szabad kihagyni az idei felhozatalból – nekem pedig ideje felzárkózni a Nolan-életműből.