A bíró (film)

David Dobkin, A bíró című film rendezője talán még saját magát is meglepte (engem legalábbis mindenképp) azzal, hogy ilyen jó filmet csinált – filmográfiájában eddig ugyanis olyan hol jobban, hol kevésbé sikerült alkotások sorakoztak, mint az Ünneprontók ünnepe, a Jackie Chan: Londoni csapás, a Télbratyó, vagy a Testcsere. Valljuk be, nem túl impozáns lista. Most azonban egy éles váltással átnyargalt a dráma felségvizére, ebben pedig A király beszéde Oscar-díjas forgatókönyvírója, David Seidler; valamint a Gran Torino szövegkönyvének egyik alkotója, Nick Schenk segítették.

Hank Palmer (Robert Downey Jr.) jól menő, kiváló nagyvárosi ügyvéd, aki pontosan tisztában van saját értékeivel, ezt pedig nem mulasztja el a világ tudtára adni: pimasz, kissé öntelt és természetesen gazdag. Egyik tárgyalásának kezdetén érkezik a telefon: meghalt az édesanyja. Palmer rögtön hazautazik, a „haza” pedig ezúttal egy vidéki, eldugott kisvárost jelent, egy igazi porfészket, ahonnan évtizedekkel korábban menekült el, útja pedig egészen a Northwestig vezetett. Az eltelt évek alatt igyekezett származását lelke legmélyebb bugyrába rejteni és elfelejteni, ennek okát néhány képsor után magunk is felfedezhetjük, hiszen Hank családja szinte fuldoklik az elfojtott feszültségben; apja, a köztiszteletben álló Joseph Palmer bíró (Robert Duvall) pedig végtelenül makacs, önfejű és régimódi ember. A temetést követően Hank első útja a repülőtérre vezet, és már éppen elhagyná a színt, amikor újabb telefon érkezik: az előző, esős éjjelen cserbenhagyásos gázolás történt, a gyanúsított pedig nem más, mint maga Palmer bíró.

A film innentől két műfaji csapásirányon halad tovább. A bíró ugyanis egyrészt klasszikus tárgyalótermi dráma, annak minden kötelező kellékével, ahogyan a bizonyítékok, tanúvallomások és tárgyalások során fokozatosan halad a végkifejlet, az ítélet felé. Emellett azonban – és talán ez a fontosabb szál – családi dráma is, egy súlyos titkokkal, bűnökkel, és rossz döntésekkel terhelt család drámája. A ráérős, de unalmassá egy pillanatra sem váló 141 perces játékidő alatt apránként derül fény Palmer bíró, és három fia, Hank, Glen (Vincent D’Onofrio) és Dale (Jeremy Strong) összetett és szomorú kapcsolatára, múltjára. Mindeközben a film nemcsak drámai, de vicces is tud lenni: csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb poénok, főleg a film első kétharmadában – Dobkin jól láthatóan nem tudta teljesen levetkőzni vígjátékos múltját, de ez csak jót tesz a filmnek. A humor vászonra vitelében nagy szerepe van Downey Jr. karakterének, és ezen a ponton külön ki is kell térni a színészi alakításokra.

Robert Downey Jr. szerepét nagyon eltalálták, gyanítom, hogy eleve neki szánták, ugyanis sikerült valamit beépíteni Hank Palmerbe Sherlock Holmesból és Tony Starkból is, főleg utóbbi lazasága, nagyképűsége és leginkább humora köszön vissza. Jelenlétére nem lehet panasz, tökéletes szerepében zseniálisat alakít. Ugyanez elmondható a mellékszereplőkről is, akiknek sorából természetesen Robert Duvall emelkedik ki toronymagasan a régi vágású, a törvényt, a rendet és a becsületet mindenekelőtt fontosnak tartó, ötven év házasság után megözvegyült, nagybeteg Palmer bíró szerepében. Vera Farmiga és Vincent D’Onofrio is hozzák a kötelezőt a tinikori barátnő és a nagyobb testvér bőrében, őket azonban elhomályosítja a vádat képviselő ügyvédként hűvösen sziporkázó Billy Bob Thornton és a legfiatalabb, értelmi sérült, kamera-, és videómániás öcs szerepében tündöklő Jeremy Strong.

A kitűnő színészgárdához érdekfeszítő cselekmény is társul, jó ütemben adagolja a feszültséget a forgatókönyv, miközben a megnevettetés és a szívfacsarás külön-külön is nehéz mutatványát felváltva képes végrehajtani. Egyúttal azonban a film egyetlen nagyobb hibája is a szövegkönyvhöz kötődik, mégpedig, hogy mintha az alkotók túlságosan is sokat akartak volna megmutatni és átadni. A filmnek legalább négy-öt különféle ponton vége lehetett volna, de újabb és újabb lapátokkal tettek még rá az alkotók a már meglévőre. Itt bizony minden mindennel összefügg, és a véletlenek összjátékából is adódó bonyolultság a hiteltelenség hatását erősíti – noha azért jól tudjuk, hogy maga az élet képes a legmeglepőbb, bármelyik forgatókönyvet kenterbe verő fordulatokat és összefüggéseket produkálni…

A bíró finom humorral és eltökélt őszinteséggel képes a múltban megbújó szörnyű eseményekről, családi titkokról, rossz döntésekről, és nagy hibákról mesélni, olyanokról, melyek egész életek alakulására kihatnak. Nincs olyan ember, akinek a családja múltjában ne akadnának akár saját, akár más személyhez kötődő elhibázott döntések, az ezekhez hasonlókat felszínre hozó film így képes lehet sokakhoz igazán közel kerülni. Erre azonban végső soron nincs is szükség, ugyanis már e nélkül, pusztán izgalmas, és jól átgondolt cselekménye, és bivalyerős színészi alakításai révén is képes emlékezetes alkotássá válni Dobkin filmje. Úgy tűnik, hogy mindenki jobban jár, ha a rendező a jövőben marad a drámáknál.