Főkép

Elképzelhető annál kétségbe ejtőbb, őrjítőbb helyzet, mint amikor hirtelen megfosztanak a szabadságodtól? Solomon kénytelen mindezt megtapasztalni: nyugodtan éli mindennapjait a New York-i Saratogában feleségével és két gyermekével, a környéken mindenki szereti hegedűjátékát, ám egyik nap arra kell ébrednie, hogy leláncolva, irataitól megfosztva fekszik egy koszos kunyhóban. 1841-ben járunk ugyanis, húsz évvel az amerikai polgárháború előtt, amikor a fekete Solomont könnyedén kisemmizhetik, papírjai nélkül senki sem hiszi el (vagy akarja elhinni), hogy ő valójában szabad ember. Eladják rabszolgának, s bár kezdetben barátságosabb gazdához kerül, a lényegen semmi sem változtathat: megfosztották a szabadságától, valaki másnak a tulajdona lett. A helyzete pedig csak rosszabbodni látszik, amikor egy olyan ültetvényes vásárolja meg, aki nem tekinti embernek a rabszolgáit, csupán tárgyaknak, akiket nyugodtan megalázhat, kínozhat és megerőszakolhat…

 

A 12 év rabszolgaságnak az a legnagyobb problémája, hogy minden porcikáján érezni: Hollywoodban készült, méghozzá kifejezetten a nagy díjak felé fókuszálva. Ezzel pedig nagyjából mindent elmondtam, amit érdemes róla tudni: ugyanis Steve McQueen harmadik rendezése biztos szinten hozza a kiváló minőséget, mégis, az Álomgyár hatásának köszönhetően nem elég bátor, nem elég merész. Mintha mindegyik célközönségnek meg akart volna felelni, így pedig elvesztette egyediségét, újszerűségét, s ami maradt, az nem több egy (nem feltétlenül negatív értelemben vett) kommersz drámánál. Bujkál bennem az érzés, hogy ebből még több, még jobb, akár igazi klasszikus is lehetett volna – de nem lett, cserébe viszont így is egy remek filmet nézhetünk meg, ami kisebb csalódásom ellenére is számos ponton igen kiemelkedő.

 

Kezdve rögtön a felütésénél, hiszen egy Fontos Témát dolgoz fel, méghozzá meglehetősen megrázóan és hitelesen. Solomon személyi drámája minden pillanatában döbbenetesen kétségbe ejtő – nem látszik sem kiút, sem bármiféle előrelépés, mintha egyre mélyebbre zuhanna a rabszolgaság őrületében, mégis tűrnie kell minden szenvedést, minden kínzást, csak hogy túlélhessen. Túlélni a mindennapokat, hogy majd egyszer, amikor véget ér ez az iszonyat (ha véget ér egyáltalán), újra láthassa a családját, és visszakaphassa a megszokott, boldog életét – ha az lehetséges még ilyen szenvedéssel a háta mögött. Itt nincs olyan mélyről felzúduló, mindent pusztító düh és harag, mint a Django elszabadulban, inkább csak csendes (és néha kevésbé csendes) beletörődés abba, amit muszáj elviselni az alig-alig pislákoló remény kedvéért, mert máshogy nem lehet élni.

 

Márpedig miután órákon át lábujjhegyen, kötéllel a nyakán áll; miután meg kell korbácsolnia egy társát; miután Patsey, az ültetvényes által gyakran megerőszakolt rabszolgalány arra kéri, hogy ölje meg, lassan tudatosul benne, hogy ennél mélyebbre talán már zuhanni sem lehet. Furcsa ellenpontja a gazda, aki mintha egy egészen más mércével és erkölcsiséggel mérné az életet: a Bibliából idézve legitimálja a tetteit, látszólag maga a megtestesült ördög, nem érez sem bűnbánatot, sem lelkiismeret-furdalást, még csak bűnnek sem tartja cselekedeteit. A Dél felfogásai, elvei, erkölcsrendszere között nevelkedett és él, ahol nem csupán teljesen elfogadott a rabszolgatartás, de még csak az sem különösebben kirívó, ha rosszul bánik tulajdonaival – így pedig vajon hibáztathatjuk egyáltalán a tetteiért?

 

Sajnálom, hogy McQueen erre nem tér ki, mint ahogyan nem foglalkozik számos egyéb felmerülő kérdéssel sem (Patsey kérése önmagában is hihetetlen traumáról árulkodik, hogy a barátunk megveréséről, megkorbácsolásáról ne is beszéljünk), megelégszik a „lecke” becsületes és korrekt felmondásával, amibe még az is belefér, hogy már-már véletlenszerűen feltűnik Brad Pitt, és a néző szájába rág minden Fontos Gondolatot. Még jó, hogy olyan színészi gárdát sikerült összetrombitálni, akik elevenné és hitelessé teszik ezt a két órás történetet: a főszerepben Chiwetel Ejiofor remekül játszik, ráadásul érzéseit olyan kiválóságok kísérik, mint az ezúttal nagyon utálható Michael Fassbender vagy a gyakorlatilag teljes ismeretlenségből rögtön az Oscar-díjig lépő Lupita Nyong`o. Ráadásul mellettük ott sorjáznak az ismert arcok egy-egy kisebb mellékszerepben (Benedict Cumberbatch, Paul Giamatti, Paul Dano, Quvenzhané Wallis), csak kibontakozásra nem kapnak elég időt.

 

Nagyon vegyes érzések kerülgetnek a 12 év rabszolgaság megtekintése után: úgy tartom nagyszerű drámának, hogy közben érzem, túl sok oldalról tudnám támadni, ezért nem is merek igazán belegondolni, mit láttam a bő két órás játékidő alatt. Azt mindenesetre el kell mondani, hogy célkitűzését közel tökéletesen teljesíti, elvégre átélhetően és hatásosan mutatja be az amerikai történelem egy jellegzetes szégyenfoltját, így aztán nyugodtan el lehet halmozni különböző díjakkal (köztük a legjobb filmért járó Oscarral) – csak közben a filmrajongó énem nem hagy nyugodni, újra és újra át szeretné értékelni bennem az élményt. Ennek következtében tényleg nem tudok mást tenni, mint mindenkit buzdítani arra, hogy maga is vegye szemügyre Solomon hosszú rabszolgaságának mélyre ható tragédiáját, s döntse el maga, megérdemelt-e mindazon felhajtás, ami körüllengi a produkciót.