Amerikai botrány (film)

Irving látszólag tisztességes üzletember: vezeti vállalkozását, s bár otthon csak egy hisztérikus és meglehetősen őrült feleség várja, azért a nevelt fiát nagyon szereti. A valóság azonban az, hogy Irving szélhámos: méghozzá a legjobbak egyike, aki pontosan tudja, hogy kicsiben kell gondolkodni. Beleszeret Sydney-be, akivel együtt halomra verik át a kétségbeesett ügyfeleket – azonban egyszer csak elérkezik az elkerülhetetlen, és lebuknak. Richie DiMaso nyomozó viszont alkut ajánl nekik: ha „tapasztalatukkal” segítenek lebuktatni néhány fehérgalléros bűnözőt, netalán politikust, akkor szabadon engedik őket. Az átverés kezdetét veszi, beszerveznek egy ál-olajsejket, becsapnak egy nagymenő politikust (aki egészen váratlan módon tényleg segíteni akar az embereken), majd hirtelen a maffia karjában találják magukat. Na, erre senki nem számított.

Történt, hogy miközben figyeltem az Amerikai botrány jeleneteit, az első félóra alatt a következők jártak a fejemben:

a) vajon meddig bírja Christian Bale teste ezt az állandó fogyás-hízás kombót (bár valószínűleg a sörhas növesztése egyszerűbben ment, mint a Batman-izmoké);

b) tulajdonképpen Amy Adams nem tud rossz szerepet választani, vagy hogy lehet ilyen csodálatosan elbűvölő minden egyes filmjében? (és az a dekoltázs!);

c) egészen elképesztő, hogy milyen iszonyatos és nevetséges minden szereplő frizurája (bocs, nem éltem a hetvenes években, de Bradley Cooper felcsavart hajjal… nos, nem mindennapi látvány);

d) nahát, az ott Louis C.K., mint idióta parancsnok;

e) amúgy mi is ez a hihetetlen kavarodás, amit történet címén művelnek? És vajon mikor lesz majd olyan jó ez a film, hogy megérje a felhajtást, amit köréje szerveztek?

Aztán egyszer csak elkapott ez a forgatag, ez a már-már pszichedelikus őrület, ez a látszólag odavetett jutalomjáték, és hirtelen velem is elkezdett forogni a hetvenes évek csalásokkal, átverésekkel, hajkoronákkal és bombanőkkel teli világa, aminek a káprázatos szövevénye betelíti a mozivásznat. Itt nem a fordulatosnak szánt, de egyébként annyira nem erős forgatókönyv dominál, még csak nem is az adott kor hangulatos leképezése, hanem a különleges, problémákkal küszködő, de mégis döbbenetesen izgalmas karaktertömeg, akiket valami zseniális elevenséggel személyesítenek meg a színészek. A szó legszórakoztatóbb értelmében élnek a vásznon, s ami a legfontosabb: nem a figurák jelleme alakítja a színészeket, hanem épp fordítva – aminek köszönhetően a játékuk gyakorlatilag lüktet, és olyan élettel tölti meg a vásznat, hogy a néző is a sajátos kaland részesének érzi magát.

Pedig minden más tekintetben zavarba ejtően üres filmről beszélünk, sem igazi mélysége, sem komolyan összerakott cselekménye, még csak lenyűgöző és magával ragadó feszültsége sincs, noha legalább utóbbi kettő alapkövetelmény szokott lenni az igazi szemfényvesztéseknél. Mégis, szédületes hangulata olyannyira leköti a figyelmünket, hogy egyszerűen nem tudunk megállni egy pillanatra sem, hogy elgondolkodjunk a látottakon. És ehhez kapcsolódóan még muszáj visszatérnem a színészekhez: láthatóan élvezettel forgatták le a jeleneteket, élvezték munkájukat – és ez sugárzik a vászonról, a nézőt is jobb kedvre deríti. A férfiakat már csak azért is, mert Amy Adams és Jennifer Lawrence szépsége gyakorlatilag letaglózó (és akkor még csak keveset áradoztam a dekoltázsokról), amellett, hogy azért a színészi képességek terén sincs okunk panaszkodni. De hogy ne tűnjek annyira egyoldalúnak: Christian Bale és Bradley Cooper kettőse minden eltúlzott gesztus ellenére is remek, ráadásul hozzájuk csatlakozik a nem kevésbé nagyszerű, feltupírozott hajú Jeremy Renner. S amikor már az ember azt hinné, hogy több sztárt képtelenség belezsúfolni egy filmbe, egyszerre csak megjelenik Robert De Niro.

Furcsa film ez az Amerikai botrány (most legyek olyan gyenge, és poénkodjak azzal, hogy botrányos alkotás?), nagyon nehéz bárkinek is ajánlani, annyira besorolhatatlan – s talán pont ezért mernék gyakorlatilag mindenkit arra biztatni, hogy nézze meg. Igazi örömjáték, ami nem próbál meg semmit letuszkolni a néző torkán, nem akar nagyot mondani, nem akar mélyre hatni, elszomorítani, megríkatni, nem foglalkozik fontos témákkal, egyszerűen csak pereg a szemünk előtt, mi pedig elmerülhetünk ebben az élő szövetként előttünk terpeszkedő, burjánzó filmben. Nem fogunk rá emlékezni évtizedek múltával (legfeljebb mert nyert néhány fontos vagy kevésbé fontos díjat), mégsem sajnálom a megtekintését, ugyanis pontosan rávilágít arra, hogy miért ülünk be a mozitermekbe újra és újra, s nézzük lelkesedéssel, érdeklődéssel, kíváncsisággal, amint néhány tucat alak mozog a vásznon: mert szeretünk jól szórakozni.